Ha az embernek nincs egyéb szórakozása, mint naponta hosszú sétákat tenni egy általában készséges és előzékeny fiatal úriember társaságában, minden apró változást felfedez a már megszokott útvonalakon. Így történt, hogy nem tudtam nem észrevenni azt a töméntelen mennyiségű plakátot, ami beborította a környékünk lámpaoszlopait és igazából minden szóba jöhető függőleges felületet. A transzparensek tanúsága szerint bizonyos elég jómódú emberek kétségbeesetten keresik elveszett családtagjukat. Az anyagi helyzetükre a felajánlott fejdíj alapján következtettem, de persze a hirdetmények minősége is sokat sejtet, hiszen A/4-es nagyságú laminált darabokról van szó. A szökevényt utoljára március 4-én látták (egyébiránt még a pontos időt is megadták:) és féltő családja azóta is nagyon aggódik érte.

Szerény véleményem szerint szegény Winston (ugyanis ez a keresett egyed neve) vagy nagyon messzire kóborolt, vagy már az égi vadász mezőkön kergeti tovább az egereket (már ha az ilyen kékvérű cicusok lealacsonyodnak odáig). Biztos, ami biztos én is nyitva tartottam a szemem, hátha szembejön velünk a cica, de a keresett cirmoscica helyett csak egy fekete macskát láttunk, aki nagyon kényelmesen üldögélt velünk szemben az út közepén (még nekem kellett kikerülni a babakocsival:).

A napok egyébként egyre melegebbek, most már van, hogy kabátot se kell vennem a pulcsimra, de a szél még mindig nagyon csípős tud lenni. A gyerekek jól vannak, a kislánnyal továbbra is enyhén szólva szélsőséges a kapcsolatunk, a kisfiú meg tüneményes, mint mindig. Most már egész biztos vagyok benne, hogy legalább ő hiányozni fog, és elszomorít a gondolat, hogy rám viszont nem fog emlékezni. Minden nappal egyre okosabb és egyre több mindent megért, vagy legalábbis nagyon jól ráérez, hogy mikor mit akarok tőle.

A hét elején benáthásodott, minek utána először én, majd az egész család szerencsésen elkapta tőle. Az orra szinte folyamatosan folyik, nem győztem törölgetni neki, de pár nap után úgy ráérzett a rutinra, hogy már csak fel kellett mutatnom a papírzsepit és már jött is oda hozzám föltartva a nóziját, hogy törölhetem:) Emlékszem az időkre, amikor a fürdetése kész tortúra volt, végig üvöltötte az egészet és a pelenkát is alig tudtam ráadni utána. Most már örömmel visongva alig várja, hogy betegyem a kádba és a nővérével ellentétben semmi ellenérzése sincs a szemébe folyó vízzel szemben. Van, hogy saját maga önti a fejére a vizet:D

Az elmúlt egy hónapban az etetése is egész megváltozott, most már csak nagyon ritkán hagyja magát etetni. Imádja használni az evőeszközöket és ha a fele ki is ömlik a szájába vezető úton ez egyáltalán nem töri le a lelkesedését. Az etetőszéket viszont már nem annyira csípi, és mióta nagyjából az egyenesen ülés is megy neki, szeret a gyerek asztalnál étkezni. Ezen kívül, ha éppen nem is eszünk, akkor is szeret fel,- lemászni a székekre (és az asztalra is, ha az ember egy pillanatra nem figyel). Mostanában elkerültek minket a balesetek, nem szerzett újabb puklikat a felügyeletem alatt és egyéb fiaskó sem figyelt be.

Életem egyedüli megkeserítője most a kisasszony, akitől hol hideget, hol meleget kapok, de róla mondhatni már le is tettem. Valószínűleg a maradék 4 hónap alatt sem fog eltéphetetlen kötelék szövődni köztünk és ezt elfogadtam.

Nemrég esett le, hogy a karácsonyi fiaskó után idén Húsvétom se igazán lesz, már a tojásokat és a sonkát illeti, de lesz helyette peszah. Hát nem vagyok szerencsés?;)