Külföldi kalandjaim - Az élet au pair-ként

Külföldi kalandjaim - Az élet au pair-ként

Szept. 6 – 7. – Újra itt

2021. szeptember 11. - Agnik19

A következő bejegyzést Taminak ajánlom, aki leghűségesebb olvasómként a 4 hónapos kihagyás ellenére is már másnap észrevette az új bejegyzésemet:)

 

A külföldi utazások manapság igencsak problémások, ezt most bőven volt alkalmam megtapasztalni. Minden ország más és más kritériumokat szab meg a beutazáshoz, amelyek az országok besorolásától függően is különböznek, valamint hónapról hónapra változnak is. Nagy-Britanniába jelenleg a sárga besorolású országokból - amilyen most Magyarország is - egy negatív teszttel előtte és kettővel a megérkezést követően lehet utazni. Ezt se ügyintézni, se finanszírozni nem leányálom, szóval az utazást megelőző héten már másból sem álltam ki, mint tesztre mentem, újabb tesztet foglaltam le, a második oltásomat is ekkor kaptam, valamint még vérvételre is elmentem, hiszen ha már szúrkálni kell, tudjunk le egyszerre mindent.

A Budapestre való felmenetelemet telekocsival intéztük, ami még simán is ment volna, ha a reptér helyett én nem egyszerűen Budapestet írom be végcélnak. Mint kiderült, a Népligetbe 2400 Ft-ért is el lehet jutni, ha viszont korábban, a reptéren szállnál ki, az 6000 Ft-ba kerül. Erre már csak a kiszállásnál derült fény, így aztán később Anyának kellett elvinni a hiányzó összeget a fickónak. Persze nem is én lennék, ha minden simán ment volna:)

A reptéren ezután 4 órát kellett elütnöm a gép indulásáig, de most már rutinos öreg rókaként volt víz és kaja is nálam, az olvasnivalóról nem is beszélve, szóval eltelt az idő. A reptéren belül már egész könnyen elnavigáltam magam, de ennyi idő alatt még akár egy eltévedés is belefért volna. A gép végül 20 perc késéssel indult, elég későn kezdték el a beszállítást is, ennek ellenére időben érkeztünk meg Londonba. Innen váltak megint érdekessé a dolgok. Elvben úgy volt megbeszélve, hogy küldenek ki elém taxit, de 10 perc várakozás után már kezdtem izgulni. Küldtem nekik egy üzenetet, hogy megérdeklődjem, hogy mi újság, mire egy újabb 10 perc elteltével kiderült, hogy valami technikai probléma adódott, a taxi további 30 perc múlva fog értem jönni és nekem kell érte fizetni készpénzben, mert nem sikerült nekik utalásban elintézni. Na, mondhatom ennek nagyon megörültem, hisz így a további várakozás mellett még egy automatát is le kellett vadásznom, a csomagjaimmal megrakodva. Ekkorra már elég fáradt voltam az egész napos utazástól, de mit volt mit tenni, nekiindultam. Borzasztó ez a felnőtt lét, hogy az embernek már mindig gondoskodnia kell magáról és nem dobhatja el magát, amikor besokall… (:D de mennyivel erősebb vagy ezáltal. És tudod, mire készíted fel majd a gyereked:D - a szerk.)

Az első helyen persze üzemen kívül voltak az automaták (nehogy már túl könnyű legyen), de a másodiknál sikerült megoldanom a problémát. Eddigre a taxis is megjött és következett egy 10 perces angol nyelvtörés (telefonálás), amely során próbáltuk beazonosítani a másik tartózkodási helyét. Utólag már muris az egész, de akkor és ott  legszívesebben azt mondtam volna, hogy hagyjuk, ez nem megy, fordulok is vissza… Végül nagy nehezen megtaláltuk egymást és onnantól kezdve már tényleg simán hazaértem. A háziak legnagyobb megkönnyebbülésemre nem voltak otthon, mert most ünneplik a zsidó újévet és mindenki megint a nagyszülőknél gyűlt össze.

Olyan fél 7 körül értünk a házhoz, kifizettem a taxist, a házba belépve pedig kicsit olyan volt, mintha hazajöttem volna. Most már minden ismerős volt, semmi se változott az egy hónap alatt, és még a mosó-és szárítógépben felejtett cuccokat is régi ismerősként üdvözöltem. (:DD - a szerk.) Aznap már nem sok mindent csináltam, kipakoltam, betettem egy adag mosást (...mintha anyát hallanám - a szerk.), fürödtem, hajat mostam, beszéltem az otthoniakkal, vacsiztam - bár annyira nem is voltam éhes, de a kínálatot azért rendesen felmértem és fejben már feljegyeztem, hogy miket kell kérnem a jövő hétre:)

10 óra körül mentem lefeküdni, de a család addigra még nem ért haza, így aznap nem találkoztam velük. Az első éjszakámat nem nevezném éppen pihentetőnek, az ágyban sehogy se találtam a helyem, nagyon meleg volt. Az ablaknyitás után meg rögtön aggódni kezdem, hogy mi lesz, ha már az első héten megfázítom magam, szóval sokat forgolódtam, álmomban meg a covid teszt csomagot üldöztem egy másik városban. (XDD - a szerk.)

A gyerekek másnap sem voltak otthon, a nagyszülőknél aludtak, így hozzájuk még nem volt szerencsém, de az apukával váltottam reggel egy pár szót, hogy azért mégis lássanak egy pillanatra. Az első napomon végig egyedül voltam a házban, azon belül is a tetőtér elszeparáltságát élveztem és a kérésükhöz alkalmazkodva csak enni jártam le. Ennek ellenére egész jól eltelt a napom, sok emberrel beszéltem, hogy ne legyek annyira magányos, valamint csórtam egy dobozzal a kislány filceiből, így kreatív szórakozást is biztosítottam magamnak:)

2021 április - augusztus - Halihóóó:))

Toni kifejezett kérésére újra erőt gyűjtök és tollat ragadok, avagy klaviatúrát, hogy megírjam a visszajövetelem sztoriját. (Juhuuuu- a szerk:D)

Most gyorsan visszanéztem, hogy mikor is adtam fel a harcot és április 18.-a bizony nem most volt. Azóta is voltak történések, de az idő tájt nemhogy az íráshoz, de szinte semmihez nem volt kedvem. Ebbe belejátszott az egyre erősödő honvágyam, a folyamatos betegeskedésem miatti általános rossz közérzetem és az első tinderes szárnypróbálgatásom okozta érzelmi hullámvasút is. Az utolsó kirakott bejegyzésem után még írtam pár szösszenetet, ami nem került fel a blogra, így gondoltam indításnak berakok azokból egy kis kollázst. (Jaj, de jó!! - a szerk.)

Április - Május

A szociális életem nagyon felpörgött, minden héten eljártam otthonról, amit akkor nagyon élveztem, kipróbáltam a falmászást, ami nagyon tetszett, emellett pedig rengeteget sétáltam.

Elkezdtem Zsuzsi húgainak is angol órákat tartani, ami érdekes tapasztalat (azóta is tart a dolog). Találkoztam még néhány másik au pair-rel, de sehol sem volt meg a „szikra”, így sajnos életre szóló barátságok nem köttettek.

Már nem emlékszem, hol hagytam abba a sztorit a jövőbeli terveimmel kapcsolatban, de akkor legyen itt erről is egy gyors összefoglaló. Alapból augusztusig maradtam volna, azzal telt volna le az előre megbeszélt egy évem. Ennek szellemében én már tavasszal elkezdtem agyalni azon, hogy mi is legyen a továbbiakban, többek között felraktam az önéletrajzom egy au pair kereső oldalra is. Itt meg is talált egy kedves olasz család és majdnem az interjúig is eljutottunk, amikor a jelenlegi családom is beszállt a licitbe. Röviden, a dolog vége az lett, hogy megegyeztünk, hogy a nyári egy hónapos szabadságom után még decemberig visszajövök (ők szeretnék, ha egész májusig maradnék, de azt a kérdést egyelőre nyitva hagytuk), 95 font helyett ezután heti 140 fontot kapok és napi 6 óra helyett 7-et fogok dolgozni. A nyáron a honvágy-rohamaim közepette ezt többször megbántam, de a mostani fejemmel már pozitívan állok a dologhoz. (Örömmel olvasom :) - a szerk.) Végül is ez csak plusz 3,5 hónap (a karácsonyt idén tuti fix, hogy otthon töltöm), gyűjtök még egy kis pénzt, miközben viszonylag könnyű munkát végzek és az önkéntes nyelvtanulásomra is sok időm lesz.  

Június -  Augusztus

A gyerekekről szólva, azt hiszem, egyre közelebb kerültünk egymáshoz az elmúlt hónapokban. A legnagyobb hírem, hogy a kissrác megtanulta rendesen kimondani a nevemet, így Gagából Kingává avandzsálhattam. Ami számomra hihetetlen volt, hogy a váltás egyik napról a másikra történt és onnantól már hiba nélkül tökéletesen ejtette ki. Ettől annyira odáig voltam, hogy vagy egy tucat hangfelvételem van, ahol beszéltetem:))

A beszéd mellett a járás terén is nagyon szép fejlődést mutat, most már az egyensúlya is szépen alakul, így a sétáink alkalmával már egyre többször „engedem szabadon”:)) Persze azért voltak elesések, de alapjában véve már szalad, mint akit puskából lőttek ki.

A kislány is kezd túl lenni a hisztis korszakán, vele is egészen jól kijöttem az utóbbi időszakban. Egy alkalommal egyedül mentem el a két gyerekkel a játszótérre (az volt az első és eddig egyetlen alkalom, hogy házon kívül is rám bízták őket), ott sem volt semmi gond, a kiscsaj imádnivaló volt, mindig odakiabált nekem, hogy épp hol fog játszani és kicsit úgy csinált, mintha ő hozott volna el engem, és nem fordítva:) (Hahaha - a szerk.)

Augusztus 9-én utaztam haza, ami a reptérre való kijutást leszámítva simán ment. Anyáék feljöttek értem a reptérre, de ez még semmi, hoztak magukkal bodzaszörpöt, váltóruhát és még egy csomó kaját a vegán hamburgerezőből. Szóval haza felé dőzsi volt, én meg majd kicsattantam a boldogságtól. Ez alatt az egy hónap alatt többször azon kaptam magam, hogy egyszerűen csak boldog vagyok már attól is, hogy ott vagyok ahol vagyok, és azokkal, akik körül vettek. Szóval csodás egy hónap volt, sok ökörködéssel, sorozat maratonokkal, jobban és rosszabbul sikerült szülinapokkal, orvosi időpontokkal, biciklizéssel, (görkorival!! - a szerk.) családlátogatással és rengeteg nevetéssel. Végre teljesen önmagam lehettem, és az sem zavart, ha ezért az otthoniak alkalmanként be is szólogattak, hisz én sem maradtam adósuk;) (Nem azért szóltunk be, mert önmagad voltál, hanem azért, amit ez alatt a nagy felszabadultság alatt néha (vagy gyakran) műveltél... van különbség:D - a szerk. - Oh, pedig semmi extra nem volt, csak már nagyon elszoktál tőle;) - az író)

Szerencsére az eljövetel sem volt szomorú, mert tudtam, hogy ezúttal csak rövid időre megyek, és a karácsonyt már együtt töltjük. Már ezt az utat sem éreztem akkora távolságnak, vagy a repülést olyan komoly kihívásnak, tényleg mindent meg lehet szokni.

Anyáék otthon meg most csapnak bele a konyhafelújítás embert próbáló feladatába, az eljövetelemkor már a szétszerelés zajlott (az egyik nagyobb elem kicipelésénél meg is húztam a hátamat:D), és jelenleg a garázsban lehet enni:D Na, ez az egy dolog nem fog hiányozni, bár persze ennek is meg van a maga bája:))

Na, ennyit az elmúlt hónapokról, a következő részben elmesélem az utamat és az első napomat a hűs Albionban.

(Erre vártam egész eddig... és csak egy hosszú trailer-t írtál:D Na sebaj, így is szívmelengető volt a nagy visszatérésed:D - a szerk.)

Ápr. 18. – Vasárnap - Tinder

Hát idáig is eljutottam.

Az elhatározást gyorsan tett követte és egy félórás szenvedés után már fent is voltam a tinderen (ebbe beleszámítom a Tonival való gyors telefonos egyeztetést is, ahol lefikázta a kiválasztott képemet és aztán másikat javasolt). Azt tudtátok, hogy a tinder szó azt jelenti gyújtós/kanóc?:)

Már maga a regisztráció tisztára megizzasztott, túl sok kérdés, túl sok információ és már rémképeket láttam magam előtt, hogy mindez hova fog vezetni. A legoptimistább verzió szerint simán leégetem magam, a legpesszimistábbnál viszont elrabolnak és egy arab sejk háremében ébredek (Anya sosem aprózta el, ha az ijesztgetésünkről volt szó).

Miután minden szükséges adat a helyére került (hihetetlen mennyi mindent akarnak tudni rólad:D) ott ültem a telefonnal a kezemben és még egyszer elgondolkodtam, hogy kell-e ez nekem. Oké, be kell ismernem, hogy szinte remetei elvonultságban tengődtem az elmúlt fél évben, de ez az adott körülmények között normális, nem? Hát igen, nem találkoztam senkivel és az otthoniakon kívül mással nem nagyon kommunikáltam, de csak felelősségteljes voltam, igaz?

Végül nem sikerült meggyőznöm magam, hogy a befordulás ezen szintje egészséges lenne, így összekaptam magam és nekiálltam húzogatni:)) Az elején még nagy volt bennem az ellenállás és igyekeztem mindenkiben valami hibát találni, ami alapján balra húzhattam. Ez ijesztően néz ki, ez ittasnak látszik, ez cigit tart a kezében, ennek ronda a foga, amaz meg tuti alacsonyabb nálam. Félmeztelen képek, „befeszítek” képek, maszkos képek (azokból aztán sok kiderül:D), cuki „kiskutyát tartok, rossz ember nem lehetek” képek és minden, amit az ember el tud képzelni, az itt fellelhető volt. Egy csomó olyan kép is, amit én a helyükben kapásból töröltem volna, nemhogy felrakjam profilfotónak… Ezzel a hozzáállással nem sokra jutottam, de pozitívumként elmondhatom, hogy legalább kicsit lejjebb vitte a pulzus számom és sokat röhögtem közben:D

Érdekes volt megfigyelni magamon, hogy milyen szempontok alapján ítélem meg ismeretlenül az embereket. Ugyanis korábban szerettem azt hinni, hogy nyitott, elfogadó és előítéletmentes vagyok, de itt egy félóra alatt kiderült, hogy bizony ez rohadtul nincs így. Vegyük például, hogy kiindulásként beállítottam, hogy 24 és 35 közötti pasikat dobjon fel nekem. Hiszen miért ne lehetne fiatalabb nálam? Egy pár év még mit se számít, nem igaz? Na, ez a valóságban többnyire úgy történt, hogy amikor fiatalabb pasikba botlottam, akkor szinte minden egyes alkalommal balra húztam őket, mert már a koruk alapján belemagyaráztam a képeikbe, hogy biztosan éretlenek. Kíváncsi lennék, hogy a koruk tudta nélkül hogyan ítéltem volna meg őket… A következő elhatározásom szerint nem számít a bőrszín. Na, itt kicsit érdekesebb volt a helyzet, ugyanis azt kell mondjam, hogy többnyire egyszerűen csak nem jöttek be nekem, vagy elég ijesztően festettek (értem itt az izomagyú verőembereket megszégyenítő arckifejezésű tagokat). Amikor pedig ez előbbi esetek közül egyik sem állt fenn, akkor jött el az a pillanat, hogy be kellett vallanom magamnak, hogy bizony sajnos én sem vagyok előítéletmentes. Ezen kicsit elrágódtam, majd eldöntöttem, hogy ez mégsem maradhat ennyiben és ez vezetett az első tinder beszélgetésemhez.

Eljutottam ugyanis egy olyan csávóhoz, akire első blikkre nem tudtam semmi negatívumot ráhúzni, így utánam a vízözön jobbra húztam. És ezt követően elindult a lavina:D Na, nem ehhez a konkrét csávóhoz kapcsolódóan változott meg gyökeresen az életem (ő azóta el is tűnt az éterben), de innentől kezdtek igazán beindulni a dolgok.

Ápr. 15 – 17. – Mész, vagy maradsz? Második és harmadik felvonás…

Csütörtök

A legújabb fejleményeket még aznap megbeszéltem nagyjából mindenkivel és kb el is döntöttem mit akarok, de magamban azért még latolgattam a lehetőségeket. Így jutottunk túl a következő hét felén, amikor egy véletlen kapcsán újra előkerült a téma.

Még hónapokkal ezelőtt egy alkalommal beszélgettünk a kislánnyal és felmerült a júniusi szülinapja. Még ekkor mondtam neki, hogy azon még ott leszek, de nem sokkal utána fogok majd hazamenni. Nos, ez a beszélgetés pont ezen a héten jutott el az anyuka fülébe, csak neki már úgy lett továbbadva, hogy én már nem leszek ott a születésnapján. Ezek után nem is csodálom, hogy megint felhozta a témát, hiszen úgy gondolta, hogy én ezt mostanában mondtam a kiscsajnak és, hogy ezzel már döntöttem is. Azt nem tudom, hogy végül sikerült-e a tudtára adnom, hogy ez a bizonyos beszélgetés hónapokkal ezelőtti volt, de azt megmondtam neki, hogy úgy döntöttem nem maradok még egy évet. 

Péntek

Az előző napi események után számítottam rá, hogy a dolognak ezzel még nem lesz vége, így nem ért annyira váratlanul, hogy az anyuka a következő napon megint felhozta a témát. A reggeli műszakom végén (délben) békésen ebédelgettem a kissráccal párhuzamosan, közben meg az anyukával tereferéltünk oltóanyagokról, patkányokról (errefelé nagyon gyakoriak, és nem ritkán bejutnak a házakba is, ezért ennyire kekeckedők a rendetlenséggel, főleg a kajákat illetően), mikor egyszer csak kivágta a kérdést, hogy nem maradnék-e decemberig. Bevallom, azért a kontextus hiánya miatt egy kicsit váratlanul ért a támadás, de azért visszakérdeztem, hogy ez ellen nem azt hozták-e fel korábban, hogy januárban sokkal nehezebb lenne aztán valakit találni a helyemre. Erre azt mondta nem tudja. Na jól van, így változnak az álláspontok napról napra. Végül annyiban egyeztünk meg, hogy gondolkodom rajta, de ezek után már muszáj lesz leülnünk egy hatszemközti nyugis beszélgetésre gyereknyüzsgés nélkül.

Szombat

A Midnight Sun befejezése után kiolvastam még egy angol nyelvű könyvet, ez volt az első, ami teljesen új volt tartalmilag is. Annyira jó érzés, hogy most már mindenfajta erőlködés nélkül tudok angolul is olvasni és a könyvek így is legalább akkora élvezeti értékkel bírnak, ha nem nagyobbal, mivel tudom, hogy e képpen biztos nem veszik el semmilyen finomság, ami a fordítás során megeshet.

Végre elköltöttem a karácsonyra kapott könyvutalványomat is és összeválogattam magamnak 8 könyvet. A szokásos romantikus klisék mellé betettem néhány komolyabb művet is, remélem azok is le fognak kötni. Bár lehet, hogy Charles Dickens-től a Szépremények kicsit még is csak túlzás angol eredetiben, de majd legfeljebb küzdök egy kicsit:D

Ápr. 11. - Megkörnyékezve

Ez a vasárnap is szokásos módon indult, a reggeli nyüzsi után a család az apuka kivételével elhagyta a házat és én is levonultam elfogyasztani a reggeli kásámat. Nem sokkal később az apuka is csatlakozott hozzám, ami még nem volt annyira szokatlan, de ez alkalommal beszélgetést is kezdeményezett. Először megkérdezte, hogy ugye, nem volt olyan vészes ez a peszah. Csak diplomatikusan: nem, tényleg nem…. khm, khm (áh csak egy szőlőszem akadt meg a torkomon:D). Ezután viszont egészen meglepett, ugyanis komolyan felajánlotta, hogy maradjak náluk még egy évet.

Minden eddigi átélt nehézség és zökkenő dacára azon kaptam magam, hogy igen komolyan elgondolkodom a dolgon. Aki ismer, az tudja, hogy nem igazán rajongok a változásokért és szeretem a stabilitást, ennek fényében a már ismert és többnyire megszokott „rossz” nem is annyira elképzelhetetlen. Félreértés ne essék, jelenleg mindennél jobban vágyok hazamenni és napról napra számolom a még hátralévő időt. E mellett viszont folyamatosan ott motoszkál a fejemben a kétely, hogy „Na, és mi lesz azután?”. Egy-két hónapig hawaii-dizsi, kipihenem a fáradalmakat, kiélvezem az egy év után kiérdemelt hosszú szabadságomat, de előbb-utóbb újra dolgozni kell, nincs mese. Ez egyrészt belső kényszer lesz, hisz senki se akarja magát naplopónak érezni, de nem kétlem, hogy Anya sem hagy majd lábat lógatni:) (És ez anyai kötelességem.. :) - Anya szerk.)

Szóval ezekkel a dilemmákkal néztem szembe az apukával való beszélgetés után. Magáról az ajánlatról szólva, az neki is egyértelmű volt, hogy a nyáron egy hónapra haza megyek és ők egy szeptember eleji visszajövetelt preferálnának. Ez rendben is lenne, de azért plusz egy év mégis csak sok és hiába biztatott azzal, hogy a vírushelyzet elültével én is megtapasztalhatnám a teljes au pair élmény csomagot, városnézéssel és nyelvtanulással együtt, a jelenlegi helyzetet elnézve ez még igencsak kétséges. Reálisan állva a dolgokhoz még bármi lehet: Mindenki szabad és ereszd el a hajam szerte a világon; Negyedik hullám, Teljes határzár mindenütt; Zombi apokalipszis és kihal az emberiség:))

Viccet félretéve nincs garancia, hogy tényleg minden csudajó lesz és országjáró túrára indulhatok, a lehetőség megléte pedig nem bír elég csáberővel. Ezt a fantáziaképet még megfejelte egy fizetésemelés meglebegtetésével, amire már kicsit jobban füleltem. Várakozásteljes mosollyal az arcomon vártam, hogy vajon milyen összeget vet fel, és azt kell mondanom sikerült meglepnie. Magamban már számolgattam, hogy tekintetbe véve a járandóságom csekély összegét, az itt töltött egy évet és a vágyukat, hogy további egy évre itt tartsanak egy 10, vagy akár 20%-os emelés nem látszik lehetetlennek. Hogy mindenki tisztában legyen a tényekkel, most heti 95 fontot kapok, ami havi szinten olyan 150-160 ezer forint. Ez otthoni viszonylatban sem sok, itt meg kb az átlagkereset egy ötöde. Ezen tények birtokában a nekem felajánlott összeg nem kevesebb, mint kerek 100 font volt. A reakcióm semleges volt (legalábbis annak szántam), az ezzel kapcsolatos gondolataimat pedig a fantáziátokra bízom.

A beszélgetés után szinte rögtön összehívtam a családi kupaktanácsot. Toni nem vette fel, de a többiek bekapcsolódtak, így nekik vázoltam a szitut. Anya reakciója kiszámítható volt, bár kissé túlzó: „100 font, na persze, 200 alatt meg se fontold!” Apa is inkább a visszautasítás felé hajlott, csak őt egy magasabb összeg sem befolyásolta volna annyira. Sziszivel is hosszasan megtárgyaltuk a dolgot és vele már további aspektusok is felmerültek. Vele már korábban is beszéltük, hogy milyen buli lenne együtt világot látni (elsősorban az au pairkedés keretei között gondolkodtunk, de persze más is szóba jöhet) és, hogy erre a legjobb időpont az alapszakja elvégzése után lenne. Ez neki is időt adna gondolkodni, hogy mit szeretne, akar-e mesterképzést, stb., plusz maga az élmény sem elhanyagolható. Szóval, ha azt vesszük, hogy 2022 nyarára már van „tervünk” (meg persze az azt követő egy évre is), akkor nekem a szeptembertől májusig tartó időintervallumra kellene még „lefoglalnom” magam. Ilyen szempontból persze a további au pairkedés is szóba jöhetne, de minél többet gondolkodom rajta, annál kevesebb kedvet érzek az itt tartózkodásom meghosszabbítására. Főleg, ha azután megint külföldre tervezek menni.

Úgyhogy most itt tartok, pro-kontra érvelek (hello Miranda.. Anya Szerk) és vívódok és két hetem van megfontolni az ajánlatot.

Április 5. – Mitől ünnep az ünnep?

Így, hogy már túl vagyok több jelentős ünnepen (karácsony, húsvét), és az ittlétemből adódóan az ünneplés hiányán, az ötlött fel bennem, hogy valószínűleg ilyen lenne az is, ha úgymond véglegesen elköltöznék otthonról. A dolgok jelenlegi állásából kiindulva nagy biztonsággal kijelenthetném, hogy egyedül élnék, és család hiányában nem hiszem, hogy túl nagy, vagy akár bármennyi hangsúlyt fektetnék ezekre az alkalmakra. Nekem minden ünnep nagyrészt a családról szólt, hogy együtt vagyunk, megyünk meglátogatni Ágiékat Kanizsára és ott találkozunk a távolabbi rokonokkal is - és ez az, ami hiányzott az elmúlt időszakban. Anya, Apa és Sziszi a karácsony otthon töltése után most Húsvétkor hármasban mentek családlátogatóba és bár szinte minden nap beszéltünk (sokszor videohívásban is), ez azért nem volt ugyanaz, mintha ott lettem volna. Vagyis, mintha ott lettünk volna, hiszen velem párhuzamosan Toni is kihagyta ezt az alkalmat.

Itt szinte teljesen elfelejtve úsznak el mellettem az ünnepek, március 15-e is majdnem kiment a fejemből, nem is beszélve a húsvétról. Természetesen nem volt sonka, meg tojás (a locsolkodást meg sem említem, mert Apát leszámítva csak elvétve voltak locsolóim:)), de ezek szinte nem is hiányoztak, annál inkább a valahova tartozás érzése. A húsvéti hétvége volt a peszah utolsó pár napja is, tehát ha úgy vesszük nem maradtam ünneplés híján (arról mindenesetre megemlékeztem mikor végre újra elkészíthettem a reggeli zabkásámat…:D), de itt jobb híján az oldalvonalról figyelhettem az eseményeket.

Márc. 27. – Ápr. 4. – A peszah hete

Nem volt egy kellemes időszak, de túl vagyok rajta. Sikerült a magam részéről „hibák” nélkül zárni a hetet, bár tényleg igyekeztek a lehetőségét is kizárni. A konyhaszekrények hol zsineggel, hol cellux-szal voltak „lepecsételve” így kb esélyem se volt tévedni, a konyhából való kaja kivitel meg eszembe se jutott, annyira tudatában voltam az elvárásoknak.

Továbbra is később kezdtem reggel a szokásosnál, de szinte délig műszakban voltam, így a gyerekekkel együtt reggeliztem. A kásám pótlására kaptam többféle gabonapelyhet (a nutellával töltött nem is volt rossz, de az már nekem is túl édes volt:D), így az itt tartózkodásom óta először visszatértem a rendszeres tej fogyasztáshoz is. Nagyon érdekes, hogy amennyire ragaszkodtam a napi egy (vagy több) pohár kakaómhoz amióta csak az eszemet tudom, olyan könnyen leszoktam róla - mondhatni eszembe se jutott, hogy hiányzik.

Ebédre aztán jöttek a kreatívnál kreatívabb megoldások. Ettem rizsfelfújtat tojáskrémmel és paprikával, aztán felvágottal, majonézzel és paradicsommal. Legnagyobb meglepetésemre nem is volt olyan rossz, bár az tuti, hogy azon a héten kevesebbet ettem, mint általában.

Az ünnepi hét nagy előnye volt, hogy a hétvégéket szinte egyvégtében házon kívül töltötték, így ha nem is ehettem kedvemre, de legalább nem figyelték folyamatosan minden lépésemet. Sokat olvastam, mostanában egyik könyvet falom a másik után és persze a sorozat és film fogyasztásom is figyelemreméltó volt:D

A picivel való egyik sétám alkalmával véletlenül összefutottam Adrianával. Ha még emlékeztek ő volt az az au pair, akivel még ősszel többször is találkoztam, csak aztán valahogy megszakadt a kapcsolatunk. Ez a találkozás ráébresztett, hogy ijesztően bezárkóztam és elhatároztam, hogy korona ide, vagy oda ez nem mehet így tovább. Az elhatározást tett követte, néhány nap múlva ráírtam Adrianára, hogy találkozhatnánk, ennyi idő után biztos van mit bepótolni.

Mindenki nagy megkönnyebbülésére (nekem a normális kaja, az anyukának az edényei hiányoztak:) vasárnap estével végül befejeződött ez a hajcihő és visszaállhattunk a rendes kerékvágásba. Az anyuka még este nekiállt visszarendezni a konyhát, így hétfőre már szinte nyoma se volt az előző heti megpróbáltatásainknak:)

Márc. 22 - 26. – A peszah előtti utolsó hét – rákészülés, vagy kikészülés?/2

A konyha mizéria mellett azért volt egy pozitív változás is a héten. A kislánynak nem volt már suli (a jó hír nem ez:), viszont beíratták valami táborba, ami ugyan rövidebb időre, de elfoglalta és emiatt az én munkaóráim is másképp alakultak és itt jött a jó rész: tovább alhattam! Az embernek minden örömforrást meg kell ragadnia az ilyen szűkös időkben:))

A sok itthon töltött óra eredményeképpen a kertbe is ki lettünk delegálva a lurkókkal, ahol "egy személyes felügyeletként"erősen lefoglaltak a kölykök. A kisfiú esett-kelt és folyamatos figyelmet igényelt, de közben a kislány is folyton szólongatott, szóval nem engedték, hogy unatkozzam. A bejövetel megint csak nem volt zökkenőmentes, hiába próbáltam alkalmazni az apuka meggyőzési stratégiáját, sajnos nálam se működik nagyobb hatásfokkal mint nála. A kiscsaj újfent megmakacsolta magát és amikor már tizedjére szóltam rá, akkor nagy dérrel-dúrral, mindent szétdobálva elindult befele (a homokozó vödrét konkrétan hozzám vágta). Itt már eléggé betelt a pohár, kicsit felemeltem a hangom és határozottan felszólítottam, hogy most aztán visszavonszolja a kis popóját és rendet rak maga után, vagy az anyja is hallani fog a viselkedéséről. Hogy kifejezze nemtetszését, erre rögtön üvölteni kezdett, de szerencsére hatott a fenyegetés, így az elpakolás után végre bemehettünk. Azért kicsit vicces, hogy ebben a családban az anyjukkal kell fenyegetni a gyerekeket, ha valamit el akar érni az ember. Bár, ha jobban végig gondolom a családon belül, a saját szüleimet leszámítva, mindenhol ugyanez a helyzet. Az Ági-Papa párosban is mindig Ági volt a végső fegyver, az unokatestvéreimnél nem vagyok 100% biztos, de ott is inkább Eszterre tenném a voksom, és ahogy a dédnagymamámra visszaemlékszem ott szinte tuti, hogy ő vitte a prímet:) Lefogadom, hogyha valaha lennének gyerekeim ők is tőlem tartanának jobban:D

Na, de visszakanyarodva a peszahi előkészületekre, csütörtökre már minden régi edény és egyéb konyhai cókmók el lett pakolva, már csak néhány kóbor kaja árválkodott a hűtőben a „peszah előtti” időszakból, az újak meg ugye el voltak különítve. Ami engem nagyon szomorúan érintett, hogy ezen a napon már kását sem ehettem, és az e felismerés feletti elkedvetlenedésem valószínűleg annyira kiült az arcomra, hogy a nőci ragaszkodott hozzá, hogy rendeljen nekem valamit reggelire. Azt gondolta ugyanis, hogy én most rettentően kiakadtam (amúgy csak szomorúan beletörődő voltam, mint, aki más opció híján elfogadta a sorsát:) és mindenképp ki akart engesztelni. Amennyire zavarba ejtő volt a dolog, annyira meg is örültem neki és végül annyi kaját kaptam, amit aztán egész nap ehettem. A vicc az egészben még az volt, hogy mivel pékárukat kértem, amik ugye a peszah alatt tiltólistán vannak, mi pedig már mindent „morzsátlanítottunk”, így azt a kérést kaptam, hogyha nem is bírok most mindent megenni, nem muszáj kidobnom, csak délután már a házon kívül egyem meg a maradékot. Így esett, hogy a héten már sokadszorra a munkaidőm lejártával alkonyi sétára indultam a közeli parkba, csak ezen a napon a reggeli maradékát is magammal vittem és csaptam egy magányos pikniket az éjszakában.

A picivel egyre nagyobb sétákat teszünk a környéken - ha az idő engedi, annyira messze megyek vele, amennyire csak tudok, mert már jobban tudom az itteni utcaneveket, mint az otthoniakat. Kb 15 perc sétára van egy baromi nagy park, kiterjedt erdős részekkel , vagy 3-4 bazi nagy foci pályával, meg keresztül-kasul futó, babakocsival is járható ösvényekkel, mostanában oda szoktunk menni. Mivel már a járása is egyre biztosabb megkockáztattam, hogy kiveszem a babakocsiból, aztán majd kiderül tetszik-e neki a dolog. Hááát, az elején a legtöbbször csak egy helyben topogott és nem nagyon mert elmozdulni a babakocsi mellől, de aztán egy buborékfújó, meg egy labda közreműködésével sikerült kicsit megmozgatnom a kölyköt:)

Az egyik alkalommal kiültünk egy padra és mivel épp volt nálunk egy mesekönyv is, felolvastam neki. A park mindig tele van kutya sétáltatókkal és ez alkalommal két eb oda is futott hozzánk, szimatoltak egy kicsit, majd nemes egyszerűséggel körbepisiltek minket:) Szerencsés, hogy a kiskrapek nem fél tőlük (mindig nagy érdeklődéssel követ mindent a szemével, állatot és embert egyaránt), mert az anyuka elmondása szerint a kislány nagyon meg szokott ijedni a kutyáktól. Az ilyen és ehhez hasonló beszélgetések alatt mindig hálát adok az égnek, hogy úgy alakultak a dolgok, hogy az időm többségét a kissráccal tölthetem.

Márc. 22 - 26. – A peszah előtti utolsó hét – rákészülés, vagy kikészülés?/1

Márc. 22 - 26. – A peszah előtti utolsó hét – rákészülés, vagy kikészülés?/1

Most próbálom megint összekaparni az akaraterőmet egy újabb bejegyzéshez, de még mindig nem jött vissza az a könnyedség, amivel eddig róttam az oldalakat. Na, de sebaj, a bajban az ember egyik jó barátja a hangrögzítő alkalmazás. Mivel megint napokig nem volt kedvem legépelni a történteket, így szépen felvettem a telefonomra hangfájlként, hogy legalább ne felejtődjenek el a részletek. Most jutottam el odáig, hogy na jó, meghallgatom őket és gyorsan összeütök valami vállalhatót - a vicc az egészben viszont az, hogy már pár hét távlatából sem úgy tekintek az akkori eseményekre, mint amikor még friss volt az élmény.

A sztori röviden annyi, hogy a peszah előtti utolsó héten már nagyban zajlott a rákészülés, nagy bevásárlás, nagy takarítás stb és alapszabályként az volt kiadva, hogy a konyhán kívül nem lehet máshol étkezni, a konyhából ne is vigyünk ki semmit (teszem azt például a kissrácnak se adjak semmi ropogtatni valót, amikor sétálni viszem). Természetesen mindezt tudomásul vettem és minden nap kötelességtudóan a konyhában reggeliztem, ha zavartak, ha nem (a keddi napon a takarítónő is korán jött és olyan alapos takarításba kezdett a reggelizésem alatt, hogy konkrétan kezdtem rosszul lenni a vegyszerszagtól). Ehhez képest azt kellett tapasztalnom, hogy az előírások sokkal inkább vonatkoznak rám, mint rájuk, hiszen az apuka továbbra is felvitte a reggelijét a dolgozószobájába és ők a vacsorát sem a konyhában költötték el.

Ez az egész kétkulacsosság azon a héten nagyon érzékenyen érintett és az akkori hangfelvételem is elég ízesre sikeredett, ma visszahallgatva viszont csak jót mosolyogtam rajta. Az adott pillanatban persze még ezek után is el fog kapni a hév (és ezt az kapja a nyakába aki először felveszi nekem a telefont:D), de már érzem, hogy évek múltán visszagondolva az ittlétemre és ezekre a nevetséges szabályokra már nem lesz bennem tüske, csak egy vicces anekdotával lettem gazdagabb:D)

Visszakanyarodva erre az ominózus utolsó hétre, elég stresszes voltam már minden miatt. A konyhát szisztematikusan kezdték kiüríteni, és minden nap újabb utasításokat kaptam arra vonatkozóan, hogy mit használhatok és mit nem. A hűtőből folyamatosan ürítették ki a régi kajákat, ott is már ki volt alakítva egy polc, ahová már a következő hétre való ellátmány volt felhalmozva és biztos, ami biztos ezt a bizonyos polcrészt el is kerítették (valószínűleg cellux-szal rögzítették az a pár oldalnyi papírt, ami így függönyként funkcionált erre az átmeneti időre a „régi” és az „új” kaják között…).

Nekem többször is el lett mondva, hogy mihez, mikor és meddig nem nyúlhatok, de már olyan feszültségben voltam, hogy magamtól nem is nagyon mertem még csak egy szendvicset sem összedobni, inkább a közös étkezéseknél ettem többet, mint a barna medve,aki készül a téli hibernálásra.

A mosogatógépek és a sütők is alapos tisztításon estek át, így csütörtökre már azokat se lehetett használni. Az anyuka elmondása alapján a nagyszülőknél a teljes étkészletet is kicserélik majd az ünnepre, nálunk ez kicsit kevésbé drasztikusan zajlik: a régi edények el lesznek zárva a konyhaszekrényekbe, amiket majd valamilyen módon „lezárnak”, és a pultra lesz kipakolva néhány „új” cucc, de csak mértékkel. A gyerekek etetéséhez egy rakat műanyag tálkát is bevásároltak, plusz pár szintén eldobható tálat a melegítéshez. Szóval kb. ez volt a hadiállapot szerda estére, folyt. köv. :)

Márc. 16 - 21. – Helyi anekdoták

Ha az embernek nincs egyéb szórakozása, mint naponta hosszú sétákat tenni egy általában készséges és előzékeny fiatal úriember társaságában, minden apró változást felfedez a már megszokott útvonalakon. Így történt, hogy nem tudtam nem észrevenni azt a töméntelen mennyiségű plakátot, ami beborította a környékünk lámpaoszlopait és igazából minden szóba jöhető függőleges felületet. A transzparensek tanúsága szerint bizonyos elég jómódú emberek kétségbeesetten keresik elveszett családtagjukat. Az anyagi helyzetükre a felajánlott fejdíj alapján következtettem, de persze a hirdetmények minősége is sokat sejtet, hiszen A/4-es nagyságú laminált darabokról van szó. A szökevényt utoljára március 4-én látták (egyébiránt még a pontos időt is megadták:) és féltő családja azóta is nagyon aggódik érte.

Szerény véleményem szerint szegény Winston (ugyanis ez a keresett egyed neve) vagy nagyon messzire kóborolt, vagy már az égi vadász mezőkön kergeti tovább az egereket (már ha az ilyen kékvérű cicusok lealacsonyodnak odáig). Biztos, ami biztos én is nyitva tartottam a szemem, hátha szembejön velünk a cica, de a keresett cirmoscica helyett csak egy fekete macskát láttunk, aki nagyon kényelmesen üldögélt velünk szemben az út közepén (még nekem kellett kikerülni a babakocsival:).

A napok egyébként egyre melegebbek, most már van, hogy kabátot se kell vennem a pulcsimra, de a szél még mindig nagyon csípős tud lenni. A gyerekek jól vannak, a kislánnyal továbbra is enyhén szólva szélsőséges a kapcsolatunk, a kisfiú meg tüneményes, mint mindig. Most már egész biztos vagyok benne, hogy legalább ő hiányozni fog, és elszomorít a gondolat, hogy rám viszont nem fog emlékezni. Minden nappal egyre okosabb és egyre több mindent megért, vagy legalábbis nagyon jól ráérez, hogy mikor mit akarok tőle.

A hét elején benáthásodott, minek utána először én, majd az egész család szerencsésen elkapta tőle. Az orra szinte folyamatosan folyik, nem győztem törölgetni neki, de pár nap után úgy ráérzett a rutinra, hogy már csak fel kellett mutatnom a papírzsepit és már jött is oda hozzám föltartva a nóziját, hogy törölhetem:) Emlékszem az időkre, amikor a fürdetése kész tortúra volt, végig üvöltötte az egészet és a pelenkát is alig tudtam ráadni utána. Most már örömmel visongva alig várja, hogy betegyem a kádba és a nővérével ellentétben semmi ellenérzése sincs a szemébe folyó vízzel szemben. Van, hogy saját maga önti a fejére a vizet:D

Az elmúlt egy hónapban az etetése is egész megváltozott, most már csak nagyon ritkán hagyja magát etetni. Imádja használni az evőeszközöket és ha a fele ki is ömlik a szájába vezető úton ez egyáltalán nem töri le a lelkesedését. Az etetőszéket viszont már nem annyira csípi, és mióta nagyjából az egyenesen ülés is megy neki, szeret a gyerek asztalnál étkezni. Ezen kívül, ha éppen nem is eszünk, akkor is szeret fel,- lemászni a székekre (és az asztalra is, ha az ember egy pillanatra nem figyel). Mostanában elkerültek minket a balesetek, nem szerzett újabb puklikat a felügyeletem alatt és egyéb fiaskó sem figyelt be.

Életem egyedüli megkeserítője most a kisasszony, akitől hol hideget, hol meleget kapok, de róla mondhatni már le is tettem. Valószínűleg a maradék 4 hónap alatt sem fog eltéphetetlen kötelék szövődni köztünk és ezt elfogadtam.

Nemrég esett le, hogy a karácsonyi fiaskó után idén Húsvétom se igazán lesz, már a tojásokat és a sonkát illeti, de lesz helyette peszah. Hát nem vagyok szerencsés?;)

süti beállítások módosítása