Ez a vasárnap is szokásos módon indult, a reggeli nyüzsi után a család az apuka kivételével elhagyta a házat és én is levonultam elfogyasztani a reggeli kásámat. Nem sokkal később az apuka is csatlakozott hozzám, ami még nem volt annyira szokatlan, de ez alkalommal beszélgetést is kezdeményezett. Először megkérdezte, hogy ugye, nem volt olyan vészes ez a peszah. Csak diplomatikusan: nem, tényleg nem…. khm, khm (áh csak egy szőlőszem akadt meg a torkomon:D). Ezután viszont egészen meglepett, ugyanis komolyan felajánlotta, hogy maradjak náluk még egy évet.

Minden eddigi átélt nehézség és zökkenő dacára azon kaptam magam, hogy igen komolyan elgondolkodom a dolgon. Aki ismer, az tudja, hogy nem igazán rajongok a változásokért és szeretem a stabilitást, ennek fényében a már ismert és többnyire megszokott „rossz” nem is annyira elképzelhetetlen. Félreértés ne essék, jelenleg mindennél jobban vágyok hazamenni és napról napra számolom a még hátralévő időt. E mellett viszont folyamatosan ott motoszkál a fejemben a kétely, hogy „Na, és mi lesz azután?”. Egy-két hónapig hawaii-dizsi, kipihenem a fáradalmakat, kiélvezem az egy év után kiérdemelt hosszú szabadságomat, de előbb-utóbb újra dolgozni kell, nincs mese. Ez egyrészt belső kényszer lesz, hisz senki se akarja magát naplopónak érezni, de nem kétlem, hogy Anya sem hagy majd lábat lógatni:) (És ez anyai kötelességem.. :) - Anya szerk.)

Szóval ezekkel a dilemmákkal néztem szembe az apukával való beszélgetés után. Magáról az ajánlatról szólva, az neki is egyértelmű volt, hogy a nyáron egy hónapra haza megyek és ők egy szeptember eleji visszajövetelt preferálnának. Ez rendben is lenne, de azért plusz egy év mégis csak sok és hiába biztatott azzal, hogy a vírushelyzet elültével én is megtapasztalhatnám a teljes au pair élmény csomagot, városnézéssel és nyelvtanulással együtt, a jelenlegi helyzetet elnézve ez még igencsak kétséges. Reálisan állva a dolgokhoz még bármi lehet: Mindenki szabad és ereszd el a hajam szerte a világon; Negyedik hullám, Teljes határzár mindenütt; Zombi apokalipszis és kihal az emberiség:))

Viccet félretéve nincs garancia, hogy tényleg minden csudajó lesz és országjáró túrára indulhatok, a lehetőség megléte pedig nem bír elég csáberővel. Ezt a fantáziaképet még megfejelte egy fizetésemelés meglebegtetésével, amire már kicsit jobban füleltem. Várakozásteljes mosollyal az arcomon vártam, hogy vajon milyen összeget vet fel, és azt kell mondanom sikerült meglepnie. Magamban már számolgattam, hogy tekintetbe véve a járandóságom csekély összegét, az itt töltött egy évet és a vágyukat, hogy további egy évre itt tartsanak egy 10, vagy akár 20%-os emelés nem látszik lehetetlennek. Hogy mindenki tisztában legyen a tényekkel, most heti 95 fontot kapok, ami havi szinten olyan 150-160 ezer forint. Ez otthoni viszonylatban sem sok, itt meg kb az átlagkereset egy ötöde. Ezen tények birtokában a nekem felajánlott összeg nem kevesebb, mint kerek 100 font volt. A reakcióm semleges volt (legalábbis annak szántam), az ezzel kapcsolatos gondolataimat pedig a fantáziátokra bízom.

A beszélgetés után szinte rögtön összehívtam a családi kupaktanácsot. Toni nem vette fel, de a többiek bekapcsolódtak, így nekik vázoltam a szitut. Anya reakciója kiszámítható volt, bár kissé túlzó: „100 font, na persze, 200 alatt meg se fontold!” Apa is inkább a visszautasítás felé hajlott, csak őt egy magasabb összeg sem befolyásolta volna annyira. Sziszivel is hosszasan megtárgyaltuk a dolgot és vele már további aspektusok is felmerültek. Vele már korábban is beszéltük, hogy milyen buli lenne együtt világot látni (elsősorban az au pairkedés keretei között gondolkodtunk, de persze más is szóba jöhet) és, hogy erre a legjobb időpont az alapszakja elvégzése után lenne. Ez neki is időt adna gondolkodni, hogy mit szeretne, akar-e mesterképzést, stb., plusz maga az élmény sem elhanyagolható. Szóval, ha azt vesszük, hogy 2022 nyarára már van „tervünk” (meg persze az azt követő egy évre is), akkor nekem a szeptembertől májusig tartó időintervallumra kellene még „lefoglalnom” magam. Ilyen szempontból persze a további au pairkedés is szóba jöhetne, de minél többet gondolkodom rajta, annál kevesebb kedvet érzek az itt tartózkodásom meghosszabbítására. Főleg, ha azután megint külföldre tervezek menni.

Úgyhogy most itt tartok, pro-kontra érvelek (hello Miranda.. Anya Szerk) és vívódok és két hetem van megfontolni az ajánlatot.