A konyha mizéria mellett azért volt egy pozitív változás is a héten. A kislánynak nem volt már suli (a jó hír nem ez:), viszont beíratták valami táborba, ami ugyan rövidebb időre, de elfoglalta és emiatt az én munkaóráim is másképp alakultak és itt jött a jó rész: tovább alhattam! Az embernek minden örömforrást meg kell ragadnia az ilyen szűkös időkben:))

A sok itthon töltött óra eredményeképpen a kertbe is ki lettünk delegálva a lurkókkal, ahol "egy személyes felügyeletként"erősen lefoglaltak a kölykök. A kisfiú esett-kelt és folyamatos figyelmet igényelt, de közben a kislány is folyton szólongatott, szóval nem engedték, hogy unatkozzam. A bejövetel megint csak nem volt zökkenőmentes, hiába próbáltam alkalmazni az apuka meggyőzési stratégiáját, sajnos nálam se működik nagyobb hatásfokkal mint nála. A kiscsaj újfent megmakacsolta magát és amikor már tizedjére szóltam rá, akkor nagy dérrel-dúrral, mindent szétdobálva elindult befele (a homokozó vödrét konkrétan hozzám vágta). Itt már eléggé betelt a pohár, kicsit felemeltem a hangom és határozottan felszólítottam, hogy most aztán visszavonszolja a kis popóját és rendet rak maga után, vagy az anyja is hallani fog a viselkedéséről. Hogy kifejezze nemtetszését, erre rögtön üvölteni kezdett, de szerencsére hatott a fenyegetés, így az elpakolás után végre bemehettünk. Azért kicsit vicces, hogy ebben a családban az anyjukkal kell fenyegetni a gyerekeket, ha valamit el akar érni az ember. Bár, ha jobban végig gondolom a családon belül, a saját szüleimet leszámítva, mindenhol ugyanez a helyzet. Az Ági-Papa párosban is mindig Ági volt a végső fegyver, az unokatestvéreimnél nem vagyok 100% biztos, de ott is inkább Eszterre tenném a voksom, és ahogy a dédnagymamámra visszaemlékszem ott szinte tuti, hogy ő vitte a prímet:) Lefogadom, hogyha valaha lennének gyerekeim ők is tőlem tartanának jobban:D

Na, de visszakanyarodva a peszahi előkészületekre, csütörtökre már minden régi edény és egyéb konyhai cókmók el lett pakolva, már csak néhány kóbor kaja árválkodott a hűtőben a „peszah előtti” időszakból, az újak meg ugye el voltak különítve. Ami engem nagyon szomorúan érintett, hogy ezen a napon már kását sem ehettem, és az e felismerés feletti elkedvetlenedésem valószínűleg annyira kiült az arcomra, hogy a nőci ragaszkodott hozzá, hogy rendeljen nekem valamit reggelire. Azt gondolta ugyanis, hogy én most rettentően kiakadtam (amúgy csak szomorúan beletörődő voltam, mint, aki más opció híján elfogadta a sorsát:) és mindenképp ki akart engesztelni. Amennyire zavarba ejtő volt a dolog, annyira meg is örültem neki és végül annyi kaját kaptam, amit aztán egész nap ehettem. A vicc az egészben még az volt, hogy mivel pékárukat kértem, amik ugye a peszah alatt tiltólistán vannak, mi pedig már mindent „morzsátlanítottunk”, így azt a kérést kaptam, hogyha nem is bírok most mindent megenni, nem muszáj kidobnom, csak délután már a házon kívül egyem meg a maradékot. Így esett, hogy a héten már sokadszorra a munkaidőm lejártával alkonyi sétára indultam a közeli parkba, csak ezen a napon a reggeli maradékát is magammal vittem és csaptam egy magányos pikniket az éjszakában.

A picivel egyre nagyobb sétákat teszünk a környéken - ha az idő engedi, annyira messze megyek vele, amennyire csak tudok, mert már jobban tudom az itteni utcaneveket, mint az otthoniakat. Kb 15 perc sétára van egy baromi nagy park, kiterjedt erdős részekkel , vagy 3-4 bazi nagy foci pályával, meg keresztül-kasul futó, babakocsival is járható ösvényekkel, mostanában oda szoktunk menni. Mivel már a járása is egyre biztosabb megkockáztattam, hogy kiveszem a babakocsiból, aztán majd kiderül tetszik-e neki a dolog. Hááát, az elején a legtöbbször csak egy helyben topogott és nem nagyon mert elmozdulni a babakocsi mellől, de aztán egy buborékfújó, meg egy labda közreműködésével sikerült kicsit megmozgatnom a kölyköt:)

Az egyik alkalommal kiültünk egy padra és mivel épp volt nálunk egy mesekönyv is, felolvastam neki. A park mindig tele van kutya sétáltatókkal és ez alkalommal két eb oda is futott hozzánk, szimatoltak egy kicsit, majd nemes egyszerűséggel körbepisiltek minket:) Szerencsés, hogy a kiskrapek nem fél tőlük (mindig nagy érdeklődéssel követ mindent a szemével, állatot és embert egyaránt), mert az anyuka elmondása szerint a kislány nagyon meg szokott ijedni a kutyáktól. Az ilyen és ehhez hasonló beszélgetések alatt mindig hálát adok az égnek, hogy úgy alakultak a dolgok, hogy az időm többségét a kissráccal tölthetem.