Hol is kezdjem, hosszú volt ez a hétvége…
Most is többnapos ünnep volt, aminek hála egész hétvégén távol volt a család, így kicsit elengedhettem magam. Szombatra kitaláltam, hogy lángost fogok sütni, amihez olyan kulcsfontosságú hozzávalók hiányoztak, mint az élesztő és a tejföl. Szóval a reggeli lustálkodást követően az első utam az itteni magyar kisboltba vezetett (de psszt, ne mondjátok el nekik:) és két körben sikerült is mindent megvennem. Az első alkalommal annyit gondolkodtam azon, hogy egy darab, vagy egy csomag túrórudit vegyek, hogy az élesztő kimaradt:D Viszont pirospont, hogy szinte a boltból való távozást követően rögtön eszembe jutott. Jobb, mintha már a buszon ültem volna. (A konyhába felszerelt kamerájuk nem zavart a business-ben?:D - a szerk.)
Természetesen ronda esős idő volt, de csak annyira esett, hogy épp zavaró legyen, de az embernek még nincs kedve előkotornia az esernyőjét. A hidegben amúgy az a jó, hogy elkezdődött a sál szezon, amit sokkal könnyebb a szám elé húzni a buszon, mint a maszkkal szenvedni, szóval ennyiben boldog voltam.
Pénteken mielőtt elmentek, megint nagyon aggódott az anyuka, hogy lesz-e mit ennem, és elsorolta, hogy mi minden van a fagyasztóban, amit elkészíthetek. Végül semmit nem vettem elő, mert maradék csirke is volt a hűtőben, így ahhoz dobtam össze egy kis sült krumplit (sose lesz olyan finom, mint az otthoni, biztos a krumpli hibája…:), a lángos pedig délutánra készült el. Hát, ott is megvolt a magam baja, ugyanis se mérleget, se rendes kelesztőtálat nem találtam. Sebaj, sütöttem gondolom formára, a kelesztőtál helyett meg egy konyharuhával letakart tál is megtette. Eddig ment is minden, mint a karikacsapás, de ugyebár mindenki hiányolta már, mikor jön elő az igazi énem, és csinálok valami gikszert a konyhában. Na, ennek a szombat lett a napja, ugyanis sikerült megolvasztanom egy újabb műanyag tálat, mert gondatlanul túl közel helyeztem a forró lábashoz. Olyan szép lyukat olvasztottam bele, amin már semmi sem tudott volna segíteni, így a tál ment a szemétbe, én meg elkezdtem azon filózni, hogy ezt mégis hogyan tálaljam majd a szülőknek. A lángos egyébiránt jól sikerült.
A szombat délelőttöt a vásárlás mellett még a Zsuzsiékkal közös angolórámra való készülés tette ki, hiszen persze, hogy ezt is az utolsó pillanatra hagytam. Az én időm szerint 4-kor álltunk neki, mire már eltakarítottam a romokat a konyhában, de még nem tettem túl magam a szerencsétlen áldozatomon. Ennélfogva nem a legjobb hangulatban vágtam neki a dolognak, amit még gyorsan (magyarul) az óra elején el is regéltem nekik. Amint azonban haladtunk előre az tananyagunkban és Zsuzsi tesói is folyton belebohóckodtak eme komoly tevékenységünkbe, kicsit helyrerázódott a lelkem. Ami viszont egyre rosszabb lett, az a torkom kaparása. Ahogy teltek az órák, már egész rekedtnek éreztem magam és rendesen kapart is a kis hálátlan. Már odáig jutottam, hogy megint gyógyszerhez nyúltam, de a helyzet még ekkor sem javult.
Óra közben amúgy az apuka hazaugrott néhány percre, nekem is felköszönt, és mivel azt kérdezte, hogy minden rendben volt-e, gondoltam, nem halasztom az elkerülhetetlent, és elregéltem neki a balesetemet. Mint kiderült, a megégett tál mellett még rossz serpenyőt is használtam (ajjaj - a szerk.), de alapvetően mindkét esetben nagyon megértő volt - csak pontosan rekonstruálnom kellett, hogy miként esett meg a dolog. Kellemetlen volt, de legalább hamar túlestem rajta, és nem kellett egész hétvégén ezen rágódnom.
Az angol után még néztem egy filmet, amit Tami ajánlott korábban. A címe Social dilemma, és lényegében egy dokumentumfilm, ami a social media emberekre való hatását mutatja be. Nagyon elgondolkodtató és helyenként ijesztő volt, hogy mennyire manipulatív és gondolkodásformáló lehet a Facebook, Twitter, Pinterest, és még sorolhatnám. A film során ezeknek a technológia cégeknek a volt vezetői, fejlesztői beszéltek a social media veszélyeiről, és a legrémisztőbb az egészben az, hogy még ők, akik bennfentesek, sem tudnak kitörni ezeknek a rendszereknek a pszichológiai manipulációi alól. Én is belegondoltam, hogy az emberek a világon hány meg hány elpocsékolt órát töltenek csak böngészéssel, amikor csak pörgetik az oldalakat, lájkolnak, kommentelnek, vagy csak bámulják a kijelzőt, várva az újabb impulzust. Borzasztó, hogy ez mennyi időt képes elrabolni az ember életéből. És belegondolva megéri? Értéket kapunk? A válasz az esetek többségében valószínűleg nemleges, és ami a legjobban megragadott a filmben, hogy kimondták, hogy mi, akik ezeket az oldalakat, alkalmazásokat használjuk, MI vagyunk a termék, jobban mondva a figyelmünk az, és a különböző hirdetéseket szponzoráló cégek a vevők, hiszen ők fizetnek. Mi csak használjuk az oldalakat, azt gondolva, hogy azok ingyenesek, de mint azt tudjuk, semmi sincs ingyen a világon, és mi az időnkkel fizetünk.
Szóval nagyon gondolatébresztő estét zártam, de sajnos nem ez volt a napom vége…
(A reklám után folytatjuk!:D - a szerk.)
