Reggel 07:30.

... Álmos vagyok. Nagyoooon!

Na jó, kezdjük a napot:)

———————————————————————————————

Ez a hét a már megszokott mederben indult, a mindennapos teendőim mellett sort kerítettem a gyerekek ágynemű cseréjére és begyűjtöttem az összes szennyest is a mosáshoz. Mosni amúgy heti egyszer állok neki, de a ruhamennyiség és a színek szerinti szelektálás annyi adagot kreál, hogy 2-3 napig tart, mire végzek:) Mindezt úgy, hogy mosni a munkaidőmön kívül is szoktam, de azért igyekszem ezt is belepréselni a napi 6 órámba. Erről jut eszembe, hogy most már tényleg ideje lenne letisztáznom velük, hogy a gyerekfelügyelet és az alap rendrakáson kívüli feladatokat vajon a 6 órámon belül értették, vagy azt várnák, hogy azt azon kívül végzem el. Ugyanis a napi feladataim listája hétről hétre bővül, viszont a munkaidőmet szinte teljes egészében lefoglalják a gyerekek, így például a teregetésre már mindig a szabadidőmben kerítek időt, vasalni meg lopott 5-10 percekben szoktam, így a vasalatlan kupacon drasztikus fogyást nem lehet észrevenni. Egyelőre még kivárok, hátha az iskolakezdéssel optimalizálódnak a dolgok, de ha ez így marad, akkor ezt a kérdést át kell rágni.

Na, erről meg egy másik lehetséges megbeszélnivaló is beugrott, ami az az apróság, hogy a múlt heti fizetésem még mindig nem jelent meg a számlámon. Ennek persze több oka is lehet. Gond lehetett az utalással, a Revoluttal, elfelejthették, de ez olyan kényes téma, aminek a felhozatalát nem sietem el. Végül is az éhhalál nem fenyeget, és lehet, hogy a dolog kérdés nélkül is megoldódik, mondjuk úgy, hogy a következő alkalommal két heti bért kapok egyszerre. Vagy ennyire ne reménykedjek?:D

Hétfőn napközben kicsit magamra maradtam a házban, így megejtettem a heti porszívózásomat, de legnagyobb sajnálatomra frissen felfedezett kis kincsem (a Dyson porszívó) a szőnyegen kevésbé szuperált, így megint csak izommunkát igényelt a tologatása. Mire ezzel megvoltam, kicsit rápihentem a délutáni műszakra, elkezdtem egy új koreai sorozatot (Her Private Life) és úgy elvoltam, mintha csak otthon lettem volna. Ami nem is baj, hiszen 1 évig végül is ez az otthonom:) Akkora megkönnyebbülés, hogy ilyen könnyen belejöttem ebbe az új életstílusba, hogy azt el se tudom mondani. Még az idegenekkel való együttélés is tök természetesnek tűnik mostanra és az angollal is egyre jobb barátságba kerülök.

Mikor megjöttek az aznapi kiruccanásból, segítettem becipekedni a fullra telepakolt csomagtartóból (nem mondom, eléggé kihasználják a fizikai erőmet, de ha legközelebb hordárnak mennék, már az se okozna gondot:), aztán jött egy kis gyerek-pesztrálás és vacsoráztatás (jacket potato) a szokásos forgatókönyv szerint. A kisfiú hol olyan jó étvággyal eszik, hogy nem győzök csodálkozni, hol meg két falatot se lehet belediktálni. Ki érti ezt?

Ma megint esti babysittelésre voltam beosztva, és ennek örömére a kislány fürdetésének feladatát is rám osztották. Persze az adott pillanatban mindent akart, csak fürödni nem, pláne nem az én segítségemmel, de aztán viszonylag gyorsan lezavartuk a dolgot hajmosással együtt, és még csak árvizet se okoztunk a fürdőszobában. Ezután a szülők elég hamar leléptek (a kisfiú szerencsére már aludt), én pedig ott maradtam összezárva a kisasszonnyal, aki persze egyáltalán nem volt álmos. A legnagyobb gond azonban nem is ez volt. Egy ideig még nyugiban eljátszott, de az alvásról hallani sem akart, és a villanylekapcsolás ötletével is erősen dacolt, mert fél a szörnyektől(?). Hogy miféle szörnyektől tart, az nem derült ki, de abban biztos, hogy a szobájában laknak:) Hát jó, nekem egyre megy, behoztam a telefonomat, és én is elfoglaltam magam, gondoltam kivárom, amíg elálmosodik. Igen ám, de anyuka nem sokkal később üzent, hogy alszik-e már a gyerek és a nemleges válaszomat követően ki volt adva az ukász, hogy aludni kell. Hát jól van – gondoltam – legfeljebb visítani fog, azt meg kibírom. A rossz előérzetemmel ellentétben azonban egész könnyedén fogadta a dolgot, és egy kazal hangulatfény bekapcsolása után a mennyezeti villanyt is lekapcsolhattam. Elköszöntem tőle, és magára hagytam abban a reményben, hogy ezzel túl is vagyok a dolgon, jöhet a siesta. A földszintre tettem a székhelyem és egy kis kalács társaságában már Anyával beszélgettünk, amikor meghallottam, hogy hív. Anyának mondtam, hogy tartsa, és gyorsan felosontam megnézni, mi a gond. Szerencsére csak egy zsebkenőre volt szüksége, amit meg is kapott, és már húztam is lefelé a csíkot. Anyával épp megint belefogtunk egy témába, amikor újra hallottam a hangját. Itt már éreztem, hogy ezen az estén egy könnyen nem szabadulok, így felfüggesztettünk a beszélgetést, és megindultam újra felfelé. Ez alkalommal vécére kellett mennie, és amikor ezen is túl voltunk, megint ott akartam hagyni, de ekkor nekiállt hisztériázni először a sötétség miatt, aztán pedig a szüleit akarta. Szerencsére gyorsan kapcsoltam és magunkra csuktam az ajtót, hogy a kisfiú ne ébredjen fel a hangzavarra, aztán igyekeztem elhárítani a krízist. Itt talán meg kell említenem, hogy fogalmam sincs, hogyan kell lecsillapítani egy hisztiző háromévest, aki nem hallgat az észérvekre, mi szerint nem tudom az ingujjamból idevarázsolni a szüleit. Szóval ezután kb 5 perc folyamatos visítás következett, amikor nem is próbáltam meg dűlőre jutni vele, mivel úgysem hallott volna és mivel csak folyamatosan dobálta magát az ágyon sok vizet nem is zavart. Az már nagyobb baj lett volna, ha mondjuk ki akar menni a szobából… Mikor kicsit kifogyott a szuflával elterelő technikával próbálkoztam és mindenféléről kérdeztem a legjobb barátnőjétől elkezdve a kedvenc állatáig. Ez annyira lekötötte, hogy el is felejtette, hogy épp hisztizik, a gond csak az volt, hogy egy idő után kifogytam a kérdésekből, neki meg eszébe jutott, hogy mit is csinált eredetileg, és a lelkiismeretesség jegyében vissza is tért eme tevékenységhez minden erejét a feladatnak szentelve. Mivel az értékes szabadidőmön kívül a hallásomat is nagyra értékeltem, újabb ötleten törtem a fejem, és mivel a telefonom épp kéznél volt, megkérdeztem, akar-e zenét hallgatni. A kérdés újból kizökkentette, mire gyorsan benyomtam egy random számot. Egy pár másodpercig csendben hallgatta, majd kijelentette, hogy a Let it go-t akarja, de itt már Az én kicsi pónimat is boldogan lejátszottam volna neki. Így tehát meghallgattuk a kedvenc számát, ami mellé a videót is nagyon lelkesen (és csendben:) nézte, és csodák csodájára ezután szép csendben lefeküdt és ott tudtam hagyni. Ennek persze nagyon örültem és eme csodafegyvert jól elraktároztam a memóriámban.

Az eset kapcsán még azért felmerült bennem a kérdés, hogy menyire jó egy három éves gyerek memóriája. Példának okáért konkrétan hány percre kell elvonnom a figyelmét, hogy elfelejtse, hogy előtte még hisztizett valamiért? Lehet, hogy akár pár perc is elég? Lassan kerítenem kéne valami szakirodalmat a témában, legalábbis ha meg akarom őrizni a hallásom maradékát…

Csakhogy zárásnak valami jót is említsek, ma az anyuka meglepett egy citromos piskótával, mert korábban említettem neki, hogy szeretem a citromos tortát. Kaja ügyben nagyon gondoskodóak és a szigorú előírások keretei között tényleg akármit megvennének nekem, amit csak kiejtek a számon. Mikor például megemlítettem, hogy nagyon szeretem a kalácsot, elmesélte, hogy a heti imádságra készülve az anyukája mindig süt egy kalácsot, de a családban senki sem ugrik érte, így minden alkalommal kidobják(!) az ima után. Egy egész, hibátlan kalácsot. A pazarlás újabb ékes bizonyítéka, másrészről jó hír nekem, mert ezek után minden héten kapok egy kalácsot:)