Szerda

A kiscsaj este konkrétan egy centire az arcomtól üvöltötte a képembe, hogy milyen csúnyán-csúnyán viselkedtem. De persze nem ez volt a napom egyetlen fénypontja és még csak nem is a legelső.

Ma reggel csak másfél órát dolgoztam (tényleg majdnem csak annyi volt), de a kissrác kétballábbal kelt fel, így az sem volt fáklyásmenet. A reggeli után negyed órán keresztül üvöltött és most az istennek se tudtam megnyugtatni, aztán az egész nap is ennek fényében telt el. Reggel végül az apja jött le, addigra már 10 féle játék volt körülöttünk a földön, amivel próbáltam szórakoztatni, de csak üvöltött tovább és dobálta magát. Napközbenre a nagymama gondjaira bízták, így nekem is nyugtom volt egy pár órára.

Délután én mentem érte és azt az utasítást kaptam, hogy vigyem magammal a parkba és vigyek labdát is. Én úgy értelmeztem az apuka szavaiból, hogy a kislányt meg az anyja viszi oda suli után és ott találkozunk, mert amúgy nem szokták megszabni, hogy hova menjünk. A kissrác attól a pillanattól bömbölt, hogy átvettem és csak kis, lélegzetvételnyi szüneteket hagyott. Kötelességtudóan mentem vele a játszótérre és csak az nyugtatott meg valamelyest, hogy az anyja is ott lesz és vagy megnyugtatja, vagy hazaenged vele. Hát a reményeim minden perccel egyre fogyatkoztak egyenes arányban az ingerültségemmel és a kényelmetlenségemmel, ugyanis az én kis drágám volt az egyetlen sivalkodó gyerek a grundon, így természetesen elég nagy figyelmet vonzottunk. Próbáltam mindent. Letettem, akkor a lábamra csimpaszkodott, hogy vegyem fel. Felvettem, akkor meg dobálta magát és persze szünet nélkül üvöltött. Próbálkoztam a labdával, hintáztatással, játékautóval, sétával, minden hasztalan. 20 perc után már olyan faarccal fogtam a vagdalkozó gyereket, mintha napi 24 órában ennek lennék kitéve, plusz kezdtem aggódni, hogy mindjárt rám hívják a gyámügyet, így visszakötöttem a babakocsiba és elindultunk haza. Útközben felhívtam az anyukát, nehogy kapjak a fejemre, hogy nem ott voltunk, ahol lennünk kellett volna, de mint kiderült, nemhogy úton lettek volna, de minden jel szerint nem is terveztek jönni. Még meg is kérdezte, hogy miért hívtam… Utólag persze ezt sem tisztáztuk és nem derült ki, hogy az apuka informált-e félre, vagy mi a csuda történt.

Otthon aztán kis szünetekkel ugyan, de folyt a műsor és végül a kertben kötöttünk ki, ahol végre megnyugodott. Előtte megint volt egy összeszólalkozásom a nővérével, aki közben filctollal rajzolt. A párbeszéd a következőképpen zajlott:

• Mosd meg a kezed kérlek, csupa filctoll lettél.
• Nem is!
• Nézd meg a kezed, tiszta barna.

A kislány beismerve a vereségét, balra el, kezet mosott. Visszatérte után a második felvonás:

• Mutasd a kezed, rendesen megmostad?
• Igen!

Az ujjai még mindig barnák voltak…

• Nézz oda, még mindig barna a kezed, mosd meg újra.
• Neeeem!!! Ne beszélj hozzám! (ha magyarul beszélne, tuti azt mondta volna, hogy fogjam be…:D
• Kérlek mosd meg a kezed még egyszer. (Lassan kezdem magam egy papagáj és egy robot jól fésült keverékének érezni…)

Anyuka bekiabál, hogy mi ez a kiabálás.

• Kinga gonosz volt velem!

Erre én már nem is mondok semmit. Mosom kezeimet (helyette is:D), kínlódjon vele valaki más. Ekkortájt jött meg az apja is, akinek még egyszer ordítva elpanaszkodta, hogy milyen gonosz voltam vele. Az apja erre elnagyolt elborzadással egyetértett vele, hogy tényleg borzasztó dolog, hogy arra kértem mosson kezet. Az anyjától meg kapott egy újabb kioktatást arról, hogy hallgasson a felnőttekre. Az ezt követő események fényében azt mondanám most sem sikerült nagy benyomást tenni rá.

Visszatérve a kerti csoportunkra, először az anyuka, én és a két gyerek voltunk kint, majd a nőcit nem sokkal később leváltotta a nagymama.  A kisfiú ezután őt követte mindenhová és csak akkor nem sírt ha az 5 méteres körzetében tartózkodott. Mikor a nagyi menni készült a picit is bevitte magával, így ezután kettesben maradtunk a kislánnyal. Ekkor megint teljesen normális volt, homok híján föld-várat építettünk és vagy fél óráig teljes nyugalomban elbeszélgettünk.

A vacsora is csendben zajlott, sültcsirke volt, hasábburgonyával és borsóval, szóval volt mit feltakarítanom. Vacsi után mindkét gyereket felvittem fürdeni, de a kislány megint ellenkezett, így az akkor már nyugodt picikémmel kellett csak foglalkoznom. Egy idő után fura lett, hogy olyan csöndbe volt és a fogmosásnál ki is derült, hogy még tartogatott valamit a vacsiból a szájában és ezért volt olyan néma. Próbáltam kiimádkozni belőle, de nem jött össze, így egyelőre annyiban hagytam a dolgot. Miután felöltöztettem felmentünk teregetni és hajtogatni.

A gyerek nagyon nyugisan eljátszott közben (ezúttal előrelátóan becsuktam a szobám ajtaját, így nem tudott kedvenc időtöltésének hódolni, ami az éjjeliszekrényem tartalmának széthordása szokott lenni), szétszedte a kukát, meghempergett a szennyesben és kidobálta a kosárból a vizes ruhát. A mosógépet is megpróbálta kikapcsolni, de ott még idejében megállítottam. Idő közben a kaját is sikeresen kipiszkáltam a szájából (majdnem leharapta az ujjam közben), így tiszta lelkiismerettel adhattam le.

Még negyed órát kellett elütnöm, szóval kivittem a szemetet, rendbe raktam a konyhát, majd a nappali felé vettem az irányt, mert láttam, hogy időközben ott is nagy rumli lett. Épp végeztem a mágneses elemek elpakolásával, mikor berontott a kiscsaj és szó szerint nekem esett, hogy mi a fenét gondoltam, hogy leromboltam az építményét. Itt megjegyezném, hogy nem igen volt mit lerombolnom, mert ami ott volt, azt még épület kezdeménynek se nevezném. Én ezt is faarccal fogadtam és akkor se moccantam egy tapodtat se, amikor úgy tűnt, hogy mindjárt tíz körömmel esik nekem. Utólag belegondolva azért egy kicsit ijesztő volt, ahogy nekem rontott. Tényleg ideje lenne veszélyességi pótlékot kérnem:)

Az anyja premier plánban nézhette végig az egészet, így megint elborzadhatott a csemetéje magatartásán. Én elhúztam a színről, a lányka tovább üvöltött és végül elérte, hogy anyjával újra nekiálljanak felépíteni azt a valamit.

Így fejeztem be a munkanapot, de ez sem a vége a boldogításomnak, mert ezután az anyuka még feljött utánam, hogy számon kérje a kislány iskolai pulóverét. Ezt a kört már aznap az apukával is lefutottam, de most a nőt is megnyugtathattam, hogy holnapra megszárad két pulóver is, de megint úgy indult lefelé, hogy még az utolsó mondatot se fejeztem be és nem tűnt elégedettnek. Hát megjegyezném, én sem voltam az…

A kislány közben lenyugodott és felszólításra többször is bocsánatot kért, aztán még azt is felkiabálta nekem, hogy szeret. Válaszoltam neki, de biztos nem hallotta, mert ezután még feljebb vette a hangerőt, úgy mondta, hogy „Azt mondtam szeretlek!”. Gondolom ez nála még ugyanolyan fordulat, mintha azt mondaná, hogy megint a legjobb barátja vagyok, szóval erre én is hangosabban visszaválaszoltam, hogy én is. Persze ez semmit nem változtat a helyzeten, nevezetesen, hogy másnap valószínűleg megint el fog küldeni a búsba.

Miután másodszorra is bezárkóztam még hallhattam az újabb hisztirohamát (biztos megpróbálták megfürdetni, vagy hasonló minden racionalitást nélkülöző kéréssel fordultak hozzá :), aztán 8 óra körül elcsendesedett a ház.