Ma reggel egy rémes álomból riadtam fel, ami olyan valóságos volt, hogy még percekig azon gondolkoztam, mi is a valóság. Álmomban egy másik családnál voltam au pair és az anyuka az első pár hetem után azt mondta, hogy most már kivehetném azt a két hetes szabimat. Én nagyon megörültem, mert már szívesen hazalátogattam volna, így megvettem a repülőjegyemet és másnap már utaztam is. A telefonomat valamiért aztán napokig kikapcsolva tartottam és csak az otthonlétem sokadig napján tudatosult bennem, hogy én igazából el sem köszöntem a kinti családomtól, de még csak be se jelentettem nekik, hogy én már másnap hazautazok. Gyorsan bekapcsoltam a telefonom és egy halomnyi üzenet meg nem fogadott hívás várt, amikben először csak érdeklődtek, hogy hol vagyok, mert már második(!) nap nem mentem le reggelizni (türelmesek voltak, mi?:), aztán elkezdtek mindenütt keresni, bejelentettek a rendőrségen eltűnt személynek és a nő azt is megírta, mennyire csalódott bennem, hogy így leléptem, pedig milyen szépen indult a kapcsolatunk. Hát ebből ébredtem fel tiszta kétségbeesésben, hogy milyen felelőtlen és hálátlan is vagyok és szorongva, hogy ezt most hogyan fogom helyrehozni. Aztán nagy nehezen sikerült meggyőznöm magam, hogy még mindig Londonban vagyok, nem húztam el köszönés nélkül és minden rendben van. Ez az egész biztos valami belső szorongásra és jó erős megfelelési kényszerre utalhat a részemről. Lehet, hogy ki kéne kezeltetnem magam, vagy csak kéne egy sorstárs, akivel kibeszélhetjük magunkból a dolgokat :))

Reggel fél nyolckor, épp mikor már indultam volna lefelé, végre saját szememmel láthattam esőt Londonban. Nem azt mondom, hogy ez különbözött az otthonitól, de Angliától valahogy folytonos esőzéseket vártam, erre az első hetemen semmi sem volt. Hát, ez a ma reggeli is csak néhány percig tartott, pedig már mindenki egy kis lehűlésért imádkozik.

Anyuka újra felhozta a kajálás központi kérdését - valamelyik reggel szóba került a részéről, hogy én szoktam-e tejet inni. Ez azért vicces, mert amíg otthon voltam, a napi egy pohár kakaó volt az átlag, amit betermeltem, nem beszélve az alkalmankénti puding illetve tejbegríz-főzésről. Amióta viszont itt vagyok, egy korty nem sok, annyi tejet sem ittam és meglepő módon nem is hiányzott. Azt már az első napokban tisztáztuk, hogy se kávét, se teát nem szoktam inni (ezek helyett volt nekem otthon a kakaó), és a zabkásámba is vizet teszek, így kíváncsi volt, hogy a tejet egyáltalán szeretem-e. A másik kérdése a tojás volt, amit szintén nem ettem mióta itt vagyok. Így belegondolva tényleg nagyon megváltozott az étrendem, és ezt nem lehet csak annak betudni, hogy az ebéd és a vacsora fontossága és mennyisége felcserélődött. Rengeteg gyümölcsöt eszem, rászoktam a gyümölcs joghurtra, az elmúlt napokban minden nap megettem egy jégkrémet, de tej, tojás, meg az otthon olyan megszokott rengetegféle pékáru teljesen kiesett a napirendemből. És mindez szinte egyik napról a másikra. Érdekes, hogy bizonyos nagy változások az életben mennyi kisebb változást is magukkal hoznak anélkül, hogy azt tudatosan felfognánk, vagy csak észrevennénk.  Csodálatos, mennyire rugalmas tud lenni az ember, ha a helyzet úgy kívánja:)

Csütörtökön nem mozdultam ki otthonról, hanem áttéve a székhelyemet a nappaliba, sorozat-és filmnézésbe kezdtem. Belefogtam a húgaim által már régóta ajánlgatott Teen Wolf-ba, természetesen angolul, és megnéztem a Szökőhévet is (szintén eredeti nyelven). Ebédre a tegnapi vacsiból megmaradt, már korábban említett csirkecombnak futottam neki még egyszer. Hát, az állástól se jobb, se rosszabb nem lett, és némi paradicsommal feldobva elment. Később vacsira bolognai spagetti volt (előtte a kislánnyal egy kifestőn dolgoztunk, én színeztem, ő pedig össze-vissza firkált) marhahúsból és persze szigorúan sajt nélkül. Őszintén szólva ez se volt annyira finom, de utána megkezdtünk egy görögdinnyét, ami mindenki meglepetésére sárga volt belül, és az már nagyon jól esett. Igaz, hogy a gyümölcsöt kéne hamarabb enni, de a gyerekek akkor biztos nem ennék meg a főételt, szóval alkalmazkodunk.

Kaja után megint nem volt könnyű lefoglalni a kissrácot, mindenfelé kúszott-mászott, ha meg az ember nem hagyja, akkor sírni kezd. Amúgy a szokásos hisztiket leszámítva szerintem már kezd megszokni, minden további nélkül rám mászik, vagy átmászik rajtam, hagyja, hogy vigyem, és ha kettesben maradunk sem kezd el feltétlenül sírni. Hozzá még nem sokat beszélek, és azt is főleg magyarul, mert ahhoz még nem érzem magamat elég fesztelenül, hogy hangosan gagyarásszak egy csomó idegennel egy légtérben. Így az marad, hogy mindenféle játékokat zörgetek neki, vagy magyarul faggatom, hogy épp mihez lenne kedve. A kislánnyal már többet beszélgetünk, és mivel ő alapból nagyon hangos - ha jókedve van, akkor meg még jobban - így én is kevésbé vagyok gátlásos a közelében. A beszédéből is egyre többet értek, de ő gondolom nem fogja fel, hogy miért is kérdezek vissza olyan sokszor, a végén azért többnyire megértjük egymást. A szülei által használt fegyelmezési eszközöket igyekszem bevetni rajta, úgy mint: "ha nem kéred szépen, akkor nem csinálom" (ilyenkor mindig mondja, hogy kérlek) és hogy "ha nem csinálod meg ezt vagy azt, akkor itt hagylak", vagy "holnap nincs mese". Nagyon szeret ellenkezni, azt hiszem, a határait próbálgatja. Nem tudom, hogy engem miként helyezett el a háztartásban, de már egész sokat szólongat, és sok mindenhez engem hív. Játszótársként azt hiszem már elfogadott, de ami a kéréseimet illeti, egyelőre még megvárja a szülői megerősítést. Na, majd fog ez is alakulni.

A fürdetés után megint a kezembe nyomták a csuromvíz babát és aznap már a pelenkázást is egyedül bonyolítottam. Átestem a tűzkeresztségen, és azt kell mondanom, hogy ennél nehezebb nem is lehetett volna, mivel a gyerek üvöltött, mint a sakál + dobálta magát, folyamatosan kígyózott ide-oda, így már a megtörlése is kihívás volt, nemhogy a pelenka ráadása. Végül azért megoldottam a dolgot és közben ő sem esett le a pelenkázóról. Mivel még elég korán volt a lefekvéshez, az apuka kérésére levittem, hátha a játékokkal megnyugszik egy kicsit. Végül olyan hangos volt, hogy az anyuka is jött erősítésnek és együttes erővel, meg egy cumival sikerült kicsit lejjebb venni a hangerejét. Közben a kislányt is megfürdették és neki pedig mesélni kellett. A könyvet már maga választja ki és mostanában tőlem szereti hallani az esti mesét, minimum kétszer egymás után. Azt előre kikötöttem neki, hogy a második lesz az utolsó és utána irány az ágy, amibe látszólag bele is ment. Közben pisilnie is kellett, szóval irány a fürdőszoba, ahol a vécére egyedül is fel tud kapaszkodni egy kis dobogó segítségével. A kitörlésnél mikroszkopikus méretűre hajtott vécépapírral ügyeskedik, de ezt most ráhagytam, mivel amúgy is pelenkában alszik. A fogát is megmosta utána, majd befejeztük a mesét (persze harmadszor is hallani akarta volna) és lefektettem, ébresztőóra beállítva, villany le, jó éjt. Ezután már csak az utolsó feladatom volt hátra, a romok eltakarítása a konyhában. A szobámba felfelé már csak le akartam ülni bárhová, de a kislány szobája mellett elhaladva látom, hogy már megint fent van és sivalkodik, hogy nem akar lefeküdni. Itt már azon a ponton voltam, hogy 7 óra elmúlt és már nincs hangulatom veszekedni, szóval közöltem vele, hogy nyugodtan tegyen kedve szerint, ha feküdni nem akar, akkor álljon vagy üljön, majd jó éjszakát kívántam neki és szépen otthagytam. Annyira meglephette, hogy részemről nem tapasztalt semmi ellenvetést, hogy egy ideig csend lett:)

Lefekvés előtt még szörfölgettem egy kicsit az au pair-es facebook csoportokban, és mivel már éreztem magamban a késztetést egy kis kapcsolatépítésre, visszaírtam néhány lánynak, akik szeptemberre terveznek kiutazni, hogy szívesen összefutnék velük. Ennek hatására aztán "felpörgött a szociális életem", és egy német lánnyal azóta üzengetünk egymásnak. Már kitárgyaltuk az ügynökség kontra magánszervezés témáját, a korona miatti bonyolult utazási körülményeket, és hogy kinek hány  db és mennyi idős gyereke van/lesz. Azt hiszem jól ki fogunk jönni, ha a személyes találkozás is összejön később:)