Hétfő

Majdnem egy hét bezártság után ma kimerészedtem egy séta erejéig. Természetesen jól megfontoltam előtte, ellenőriztem az időjárás-előrejelzést és kellően sok réteg ruhába csavartam magam, mielőtt megléptem ezt a rizikós lépést:) (Ne is mondd... - a főszerk, aki -18 fokban sétafikál Finnországban)

Az indulás előtt az anyuka még ellátott pár gyakorlati jó tanáccsal, úgy mint ne nagyon menjek az emberek közelébe és ha egy rendőr megállítana mondjam, hogy testmozgást végzek és most vagyok kint először aznap:) Mindezzel felvértezve fél 11 körül el is indultam és egy bő fél órát bandukoltam, amit a Tonival való telefonálással ütöttem agyon. (Akarod mondani ebben a megtiszteltetésben volt részed és bearanyozta a sétád... - a főszerk.)

Reggel egyébként végre nem zombi-üzemmódban indítottam a napot, bár ez most azt hiszem az új sorozat-függőségemnek köszönhető. Csak azért, hogy még a műszak előtt nézhessek belőle egy negyed órát, már képes voltam nagyon is fürgén felkelni :D

A kislány nem folytathatta januártól a sulit, így neki is bejöttek a képbe a skype-os órák. Mondhatom, nagy élmény egy három éves gyereket tanulási célzattal a gép előtt tartani, és még azt is elérni nála, hogy koncentráljon. (Várjunk csak, 3 évesen suli? - a főszerk. - Tudod, nursery school, itt már az óvoda is iskola néven fut, de az is igaz, hogy már 3 évesen írni tanítják a gyerekeket. Ez amúgy tetszik, hiszen miért ne tegyék, ha már ilyen idősen is képesek megtanulni? - az író) Már előre látom, hogy ha ez sokáig így marad, az anyukának rojtosak lesznek az idegei. És ha ez még nem lenne elég, befizette a kisfiút is (aki ugye 1 éves…) egy 6 alkalmas, szintén online zeneórára. Amikor nagy szemeket meresztettem, azt mondta, biztos Magyarországon is van ilyen, csak én nem hallottam róla. Hát, végülis elképzelhető, hiszen a hülyeség ragályos, és otthon is vannak szemtelenül gazdag alakok, akiknek pár 10 ezer forint semmi az egyéves gyerekük fejlesztésére, plusz még biztos hozzácsapnak egy dadát is, aki végigüli velük…

Ebédre az anyuka pizzát sütött, én is kaptam egy egészet, szóval egyúttal a másnapi ebédem is meg lett oldva. Délután elvittem a kissrácot egy rövid sétára, egész elviselhető volt az idő, 7-8 fokban már nem panaszkodom. Szerencsére a délután is csendesen és baleset nélkül telt, a kisfiúnak szépen meggyógyult a homlokán a kis hege és nem tervezek a közeljövőben újat alkotni. Vacsira rántott húst és édesburgonyát kellett volna leerőltetnem a torkukon, de vesztésre álltam. A kislány konkrétan üveges szemmel meredt a táblagépére és hozzá se nyúlt az ételhez, míg a kisfiú következetesen szétdobált mindent, amit elé tettem. Az tuti, hogy én ettem a legrendesebben:) (Amúgy ilyenkor mi van? Ha nem éhes, nem kell ennie, nem? - a főszerk. - Mindig azt akarják, hogy egyen, szóval ha akarja, ha nem, nekem próbálkoznom kell. Ezt még el is tudom fogadni, hiszen én se akartam kicsiként soha enni, de azért muszáj volt. Ami zavar, hogy arra egyáltalán nem tanítják meg őket, hogy ne pazarolják az ételt.- az író)

A vacsora után jött a fürdetés, ahol hasonló sikereim voltak. Valószínűleg kezdek kicsit megcsömörleni, mert egyre kevesebb türelmem van a kislány rakoncátlankodásaihoz. A kisfiút már betettem a kádba, amikor a kiscsaj még meztelenül rohangált fel-alá, hol egy játék trombitát hurcolászva, hol valami halaszthatatlan dolgot emlegetve, amit még feltétlen meg kell csinálnia fürdés előtt. Itt lett elegem, behajtott a fürdőszoba ajtaját, mert tudtam, hogy amikor jön kinyitni, akkor elég közel lesz ahhoz hogy elkapjam (nem akartam a kisfiút egyedül otthagyva utána szaladgálni, meg amúgy is könnyebb volt odecsalni). A tervem be is jött, amikor bekukucskált az ajtón elkaptam és azzal a lendülettel betettem a kádba. Kb. 50% esélyem volt ide vagy oda, és ma nem jött be a dolog, mert ahelyett, hogy beletörődött volna a sorsába, fülsértő sivalkodásba kezdett, mire mindkét szülő odasereglett. (Amikor felküldtek velük egyedül, mondták, hogy szóljak, ha nem bírnék velük, de gondoltam, ebben a helyzetben a gyerekek üvöltése pont elég lesz.) Mikor megkérdezték, mi a gond, annyit tudott kinyögni, hogy nem akar fürdeni. Nos, én ezekben a helyzetekben szoktam mosni kezeimet. A kislány üvöltöttt a kádban, a szülei próbálták nyugtatni/meggyőzni, én meg közben nyugisan mostam az öccse haját. Idilli jelenet volt:) (Hahahaha - a főszerk.) Végül abbahagyta a hisztit és hagyta az anyjának, hogy megmossa a haját. Én közben végeztem a kissráccal és aznap a megtörlést és az öltöztetést is jól tűrte. Csodák csodájára a kislány ezek után azt akarta, hogy én vegyem ki a kádból és öltöztessem fel. Mondjuk ezt szinte parancsba adta, de aznap este már nem akadtam fenn ilyen apróságokon. A dolog hál' istennek rendben is ment, még a haját is viszonylag könnyen meg tudtam szárítani. („Rendben ment” = Miközben birkózókat megszégyenítő pozíciókban küzdöttem rá a pizsamáját, nem sikerült arcon rúgnia, és eközben még fél lábbal a babaházat is zárva tartottam, hogy a kisfiú se szolgálja ki magát a szerény vacsorája pótlásaként.) (Hahahahahhaha, ezt most tényleg elképzeltem - a főszerk.)

Így végeztem nem sokkal fél 7 után, elég leharcolt állapotba kerülve. Este még Zsuzsiékkal filmeztünk, egyre izgibb a sorozatunk, az aznapi részben börtön-szakszervezetet alakítottak:D