Szombat

A család egész nap itthon volt, és emellett még vendégeket is fogadtak, így a napom nagy részét a tetőtérbe zárkózva töltöttem. Az egyetlen programom a délelőtt 11-re már hetekkel korábban lefoglalt jegyem volt a Highgate temetőbe. (Milyen lefoglalt jegy?? - a szerk. - Olyan volt, mint a múzeum, előre kellett foglalni, hogy adott időpontban beengedjenek. - az író) Ez egyike London legrégebbi temetőinek és többek között ott nyugszik Karl Marx. Nem titok, hogy az ittlétem alatt megszerettem a temetői nyugalmat, és az angol sírfeliratokat is nagyon érdekesnek találom, így a belépőért kifizetett 4,5 font nem is tűnt soknak. (Belépő a temetőbe? De fura... - a szerk.) Az egyetlen gubanc a dologgal, hogy szombaton úgy esett, mintha dézsából öntenék, plusz még a szél is fújt, így a gumicsizmám és az alkalmanként kifordult esernyőm sem nyújtott kellő védelmet. Normál esetben órákat el tudtam volna sétálgatni a sírkövek között, de a körülményekre való tekintettel (a farmerom elöl szinte teljesen átázott és a pulóverem is kezdte megadni magát az elemeknek) csak egy fél órát maradtam. Így is rengeteget fotóztam és Marx sírját is megtaláltam, de erősen kiaknázatlan volt a körutam. Mindazonáltal muszáj volt figyelembe vennem a tényt, hogy hajlamos vagyok a megfázásra, és a korábbiból is csak most lábaltam ki, így ez egyszer hallgattam jóanyámra és rövid úton hazacaflattam.

Az ember úgy általában nem tartja valami nagyra az egészséget, csak akkor érezzük a fontosságát, amikor beüt a krach és ledönt minket valami nyavalya a lábunkról - és persze mindig az a legkellemetlenebb, ami éppen kínoz. Nekem például a torokfájásból már rohadtul elegem van:) Emlékszem, még gimiben volt egy időszakom, amikor szinte pár hetente volt valami gond a szememmel. Azt tudni kell, hogy a szememre alapból nagyon érzékeny vagyok (a kontaktlencse gondolatára mind a mai napig kiráz a hideg), így amikor ekkortájt folyton begyulladt, vagy rekord mennyiségű szempilla ment bele rövid időn belül, akkor minden egyes este mikor úgy feküdtem le, hogy aznap semmi baja nem volt, hálát rebegtem érte az univerzumnak:) Most is már kb azt érzem, hogy ha eljön az a nap, hogy már egyszer sem kell kifújni az orrom és a torkom is teljesen rendben lesz, hát esküszöm, lezavarok valami vudu hála szertartást:D (Élő közvetítést kérünk! - a szerk.)

Visszatérve a szombatra: a temetői utam rövidre zárása után arra értem haza, hogy a két gyerekem mellett egy harmadik is randalírozik a házban, így meglehetősen gyorsan fedezékbe vonultam. Kaja bőven volt itthon (ez mondjuk előnye az itt tartott sábátnak, de azért még mindig jobban preferálom, ha inkább házon kívül vannak), így az élelmezésem miatt nem kellett aggódnom (...az utóbbi 3 hónap alatt volt, hogy kellett? - a szerk. - Most úgy értettem, hogy még egy tojásrántottát sem kell összedobnom magamnak, mert rengeteg kész kaja volt. - az író), de a nap végére azért már elég nagy bezártság-érzetem volt. És akkor erre jöttek a remek hírek, miszerint Angliában teljes lezárás következik. Csak a szupermarketek és a gyógyszertárak maradnak nyitva, amúgy minden bezár és emberek is otthonmaradásra vannak felszólítva, leszámítva az előbb említett intézményekbe való menetelt és az egészségügyi sétát. A más háztartásokban élőkkel nem szabad találkozni, max a szabadban, de ott is legfeljebb 2 méter távolságból. Hát az ilyen beszélgetések is viccesek lehetnek, nekem mondjuk minden második mondatban figyelmeztetnem kéne Adrianat, hogy túl közel van:) A járdán meg alapból nem tudnánk egymás mellett sétálni…

Szóval remek világ lesz itt legkevesebb a következő egy hónapban, de a tavaszi minta alapján akár 5-6 hónapra is elhúzódhat. A bezártság és a szórakozási lehetőségek hiánya amúgy nem nagyon ijeszt meg (még), az viszont annál inkább, hogy a család sem megy sehova, így nem lesz egy nyugodt percem se, amit magamban és a házban zavartalanul mászkálva tölthetnék. (Ijj...- a szerk.) Amikor itthon vannak a hétvégén és a gyerekek is jelen vannak, akkor valahogy mindig tehernek érzem a jelenlétem közöttük, így kajálni is mindig csak gyorsan lesunnyogok és igyekszem minél kevésbé láb alatt lenni. Tehát mikor elmennek itthonról, mindig fellélegzek (nem kicsit), hogy birtokba vehetem a konyhát - mondjuk egy rántotta elkészítéséig - anélkül, hogy fürkésző pillantások kísérnék a tevékenykedésemet, és a kiscsaj sem nyúz azzal, hogy játszunk, ahogy megpillant. Ilyenkor szoktam a porszívót is felcipelni, és jöhetek-mehetek nyugiban. Ezen alkalmakkor tudom teljesen elengedni és otthon érezni magam az átmeneti otthonomban.

Vasárnap

Az egész napot itthon töltöttem. Reggel a kislány hisztije indította a napot, így nem siettem a lemenetellel, de aztán 10:30-kor elhúzott a család itthonról, így lemerészkedtem. A kellemes egyedüllétemre való tekintettel főzőcskéztem egy kicsit, aztán kiporszívóztam, mostam, és folytattam a fenti papír hulladék lehordását is. 1-kor az apuka hazajött a kisfiúval, így ekkor felvonultam, és nagyrészt ki se tettem a lábam vacsoráig.

Már a héten korábban megkértek, hogy ezen a napon kivételesen babysitteljek, így a vacsi után a kislányt kellett lefekvéshez készítenem. Az olvasásig még rendben ment a dolog, és a szülei elmenetelét is egész jól viselte, onnantól kezdve azonban rám járt a rúd, ugyanis kereken kijelentette, hogy nem akar aludni, és sajnos még csak fáradtnak sem tűnt. Az ezt követő komédiánk folyamán ő egyre-másra felült, kimászott az ágyból, mindenfélét kérdezgetett (például, hogy milyen színű otthon az autónk??), vizet akart, majd zenét, én pedig csak azt hajtogattam, hogy próbáljon már aludni, és folyton pakoltam vissza az ágyba. Mikor egyértelművé vált, hogy nem fog elaludni amíg ott vagyok vele, megpróbálkoztam az otthagyós technikával. Ennek eredményeképpen először csak szólongatott, majd követelte, hogy visszamenjek, aztán nekiállt megkeresni. Itt már kezdett elfogyni a türelmem, megint visszatettem az ágyába és kifelé indultam. Ekkor kezdődött az igazi hiszti. Ordibálva ismételgette, hogy nem fog aludni és már attól féltem, a kicsit is felveri. Ekkor beugrott, hogy a szülei már nem egyszer hagyták a padlón aludni hasonló helyzetben, szóval felvetettem neki, hogy akar-e ott aludni. Csodák csodájára rögtön rábólintott (mintha már ezer éve erre a felvetésre várt volna), szépen berendezkedett és ezután ő maga küldött el. Több se kellett, már ott se voltam és hál'istennek ezután el is aludt. (Kinga, Kinga, minden jó neki, csak a megszokott uncsi rutin nem. Dackorszak. Meg, mondjuk, ha nem álmos, megértem a hisztit. Csoda, hogy a padlón alvás a te felvetésedre bevált.:D Fighting!! - a szerk.)

A halloween-ból nem sokat érzékeltem ezen a hétvégén; szombaton talán kicsit nagy volt a ricsaj az utcán, de gondolom a házról házra járás nem lehetett akkora divat ebben az évben. A temetőben sem volt olyan felkoszorúzás és kivilágítás, mint amit otthon megszoktam, szóval  azt hiszem, itt nincs akkora hagyománya a dolognak.