Október 17.-étől újabb szigorításokat kaptunk, tekintettel a koronavírus helyzet folyamatos romlására. Mostantól a külön háztartásban élők semmilyen beltéri helyen nem találkozhatnak, se étterem, se kocsma, de még a saját házadba se hívhatsz vendéget. Kültéren továbbra is megmaradt a max 6 fős csoportosulás engedélye, de számomra nagyon úgy tűnik, hogy pár hét és teljes otthoni karantént rendelnek el mindenkinek. A rendeletek megszegése esetén (amelyek betartását nem kevés rendőr biztosítja városszerte) nagyon kemény bírságok vannak kilátásban. Ez pár száz fonttól akár ezerig is terjedhet. Szóval, ha véletlenül túl közel ülnék valakihez a buszon, rögtön ugrana az eddig összespórolt fizetésem, úgy, ahogy van. Sőt lehet, nem is lenne elég pénzem a bírságra:D
A magyar festő (Attila) végül csütörtökön érkezett, és szinte egész nap nálunk dolgozott. A munka maga nem volt olyan nagy, de ugye mindig meg kellett várnia, hogy az adott réteg megszáradjon, így végül másnap is vissza kellett jönnie. A szokásos körök lefutása során kiderült, hogy ő már 10 éve itt van és nem is szándékozik hazamenni. Ehhez képest meg kell mondjam, hogy nem volt valami kimagasló az angoltudása, ami engem személy szerint meglepett. Mindig az a képzet élt bennem, hogy aki akár csak egy évig folyamatosan kint él, az már tuti, hogy folyékonyan fog tudni beszélni az adott nyelven (Mi a helyzet pl. a kínaival? Ez kicsit meggondolatlan képzet:D - a szerk.). Emiatt voltam/vagyok annyira letörve, hogy két és fél hónap alatt szinte semmi változást nem érzékeltem a saját nyelvtudásomban, és már tisztára úgy gondoltam, hogy az egy év sem fog változtatni semmit. Hát a helyzet az, hogy továbbra is így gondolom, de most már nem hiszem, hogy velem van a baj. Ha neki 10 év nem volt elég, akkor nem meglepő, hogy én sem fogom megváltani a világot 1 év alatt. (Mi van, ha ő nem is annyira akart megtanulni? Mi van, ha eleve nincs nyelvérzéke? Nem tudhatod, milyen szinttel ment ki, és azt se felejtsd el, hogy a munkája nem épp a beszélgetésen alapul...All in all, nem egy mérce ;) - a szerk.) Visszatérve a munkához, az említettek miatt párszor be kellett segítenem tolmácsként a család és közte, de végül mindent megoldottunk:) Attila egyébként alapvetően szimpatikus és barátságos volt, és azzal sem fogok meglepni senkit, hogy nálam kommunikatívabb, szóval a duma nagy részét ő biztosította. Kiderült, hogy nyáron lett volna az esküvője, de a korona miatt elmaradt a dolog, és ugye most minden bizonytalan.
A festésnek hála kiderült, hogy van egy kis bogár-helyzet a takarítószeres szekrényben, így az egészet ki kellett rámolni. És persze ki más nyerte volna meg a feladatot, mint én. Szóval a délelőtti műszakom után még egy fél óra ráment a szekrény teljes kiürítésére, ugyanis szerintem még a tavaszi lezárás előtt tölthették fel csumára az egészet, így egymás hegyén-hátán álltak a dolgok. Végül mindent kukászsákokba halmoztam, a törölközőket pedig egytől egyig ki kellett mosnom, szóval a csütörtököt nem mondhatom eseménytelennek.
Pénteken a család megint a nagymamánál töltötte az estét. A kislány már reggel extrém hisztivel kezdte a napot, ami az esti indulásnál is visszaköszönt. A legújabb szokása, hogy mindenkit, aki szerinte nem „jól” viselkedik, veréssel fenyeget. Számomra ez új volt, nem tudom, honnan tanulhatta, a szülők meg egyenesen ledöbbentek, mikor meghallották. Az anyuka különösen kiakadt, konkrétan azt kérdezte a kiscsajtól, hogy hogy mer ilyet mondani. Reggel és igazából este is a felöltözés katalizálta a dührohamát, de bármilyen teljesen random, hétköznapi cselekvés kiverheti nála a biztosítékot. Az ember sose tudhatja, épp felöltözni, enni, vagy esetleg lefeküdni nem akar majd. Szóval ilyen jó kedélyűen indultak útnak péntek este, én meg már mást sem akartam, mint házon kívül tudni őket. (Jó aupair, kedves aupair...:DD - a szerk.) Pénteken ugyanis elmentem dél körül sétálni és aztán még a kisfiút is megsétáltattam, így eléggé lefáradtam estére, és már nem igen volt türelmem a kislány indokolatlan patáliáihoz. Persze azért tartottam magam, nem kiabáltam, nem ráztam meg, meg semmi (Még jó, jesus... - a szerk.), de az arcomról bárki leolvashatta, hogy már tele a hócipőm.
Egész korán elmentek, így a szokásosnál hamarabb végeztem. Megvacsiztam, aztán leültem kicsit tévézni, de annyira elkapott az alhatnék, hogy már 10 körül eltettem magam másnapra.
A szombat nagyrészt otthon lébecolással telt, olvasgattam, filmet néztem, meg kicsit takarítottam fent. Ebédre csináltam egy hagymás rántottát, aztán készültem az esti angolomra. Anyát egész nap nem tudtam elérni, mint később kiderült, Tonival shoppingoltak a finnországi útjára, hogy el legyen látva meleg cuccokkal (...meg a téli biciklizéshez sem ártott már ez-az, szóval mindenképp szükségszerű volt! Egyébként meglepően hatékony és sikeres is, majd küldök képeket;) - a szerk.). Az angol óra jól ment, a lányok számomra érezhetően fejlődnek, magamon meg persze nem érzek semmit, de legalább nem romlok:)
Adrianával erre a hétvégére beszéltük, hogy kicsit kiruccanunk valahova várost nézni, és a választásunk végül Cambridge-re esett. Egész nap repkedtek az üzenetek, hogy mivel, mikor, hogyan megyünk, és mire végül mindent leszerveztünk, akkor jött a krach…
