Szombaton korán ébredtem, de miután láttam, hogy csak 7 óra van, inkább átfordultam a másik oldalamra és szundikáltam még egy kicsit. A kicsiből aztán az lett, hogy végül 9-kor keltem fel.

A napi feladatom a felemésztett gyógyszerkészletem pótlása volt. A helyi online kínálat átnézése után megállapítottam, hogy az itteni gyógyszerárak is az egekben vannak, ráadásul meg sem találtam azokat a dolgokat, amiket kerestem. Még adtam egy lehetőséget az egyik közeli patikának is, de semmit nem akartak recept nélkül adni, így csak egy orr spray-t sikerült beszereznem. Ezután próba-cseresznye megnéztem, hogy az otthoni gyógyszertárakból szállítanak-e ki Londonba, és mit ad isten, igen, így a dolog számomra a lekényelmesebben és leghatékonyabban ért véget. Életemben ez volt az első alkalom, amikor saját magamnak vettem meg mindent a megfázás ellen, és még úgy is, hogy nem a londoni árakat kellett kipengetnem, nagyon zsíros lett a végösszeg. Azt azért persze hozzá kell tennem, hogy alaposan betáraztam mindenből, hogy egy hónap múlva ne kelljen ezt megismételnem:) Amúgy a kiszállítási díj nem is vészes, potom 2000 forintért házhoz hozzák a cuccot, ami kellemes meglepetés volt.

A gyógyszer beszerzési krízis megoldása után nekiálltam rántott húst csinálni. Mivel megint magam voltam, így eldöntöttem, hogy kipróbálom az itthon lévő összes fajta morzsát (ugyanis nem kevesebb, mint hatféle van itthon különböző ízesítéssel, mint pl. a mexikói, japán(?), pankó, crunchy (szabad fordításban ropogós, amúgy ilyen nagyobb szemű cucc volt), sima, és valami húsokhoz való fűszerekkel felturbózott), csak hogy kiválaszthassam a kedvencem. A munka végén lett egy színpompás, különféle morzsákban pompázó husi-halmom, amit kiegészítettem még némi sült krumplival, de ízügyileg nem volt számottevő a különbség. A ropogós fajta tényleg ropogósabb volt a többinél és a mexikóinak volt egy kis extra íze, de ezen kívül nem nagyon tudtam megkülönböztetni őket. Szóval a végeredmény, hogy tök mindegy melyiket használom, és saját részre továbbra is elégedett leszek a sima, egyszerű zsemlemorzsával.

Erről eszembe jutott, hogy azért persze lesznek dolgok, amik hiányozni fognak. A folyamatosan biztosított és változatos (egyáltalán nem az otthon megszokott szezonális:) gyümölcskínálat a hűtőben, a kifogyhatatlannak tűnő csokikészlet, de ami mindezt összeköti, hogy a kaják terén egyáltalán nem kell aggódnom az árak miatt (a jelenlegi speciális helyzetem miatt), mindig ehetem azt, amihez épp kedvem szottyan. Ez nagyon más az otthoni felálláshoz képest, hiszen a magyarok (nagy általánosságban) mindennek megnézik az árát, mérlegelnek, és szerintem még a jobb körülmények között élő családokra sem jellemző az itteni gondtalanság, ami a pénzügyeiket illeti. Mi spórolunk, beosztunk és jobban végig gondoljuk, hogy mire van ténylegesen szükségünk (persze ez is széles skálán mozog, de az angolokhoz képest szerintem mindenki takarékos otthon:) Ez a hozzáállás nekem is szerves részem, így az itteni bőség és pazarlás legtöbbször elborzaszt, de az, hogy mindig minden van a hűtőben, mégis nagyon kényelmes. Szóval lehet, most azt érzem, hogy nem sokat változtam, de ha majd hazamegyek, biztos vissza kell rázódnom a szokott ritmusba.

Vasárnap

Hajnalban nem várt ébresztőt kaptam. Hajnali 3 volt és először azt gondoltam, hogy megint a torkom, vagy a bedugult orrom ébresztett fel, de aztán meghallottam a bippegést. Valahonnan lentről jött, és nekem rögtön átfutott a fejemen, hogy valamit bekapcsolva hagytam, tűz van, betörő, árvíz…. Szóval villámgyorsan leszaladtam, és kiderült, hogy a riasztó a ludas. Ez némiképp megnyugtató volt, mert ezek szerint semmit sem csesztem el, de azért hajnali háromkor egyedül a házban mégsem a legmegnyugtatóbb eset. Gyorsan körbe sétáltam lent, hogy minden a helyén van-e, minden zárva, aztán jobb ötletem nem lévén visszafeküdtem aludni. Ezután még zakatolt a fejemben, hogy az ajtót talán mégsem ártana fent magamra zárni a biztonság kedvéért, hogyha mégis van betörő, akkor annyira azért ne könnyítsem meg neki. Mikor ezzel is megvoltam, szépen újra lefeküdtem, és reggel 8-ig békésen aludtam. A riasztó továbbra is csipogott (Hogyhogy? Nem tudtad kikapcsolni? - a szerk. - Még a saját riasztómmal sem boldogulnék, nemhogy az ittenivel. Anno a volt munkahelyemen vagy 3-szor riasztottam be az ottlétem alatt.... - az író ), de napvilágnál már nem volt annyira ijesztő. Megpróbáltam felhívni a szülőket, de nem vették fel, szóval ennyit erről.

Vasárnapra Adrianaval beszéltem meg találkát. Itt olyan furcsa, hogy egészen a délig tartó délelőtti intervallumra „reggel”-ként utalnak. Adriana is megkérdezte, hogy találkozunk-e reggel és ezután derült ki, hogy ez neki 11:30-at jelent:D (Ezt angolórán is így tanuljuk, csak eddig nem gondoltál bele:D - a szerk. - Jól van, na:D - az író) Szóval a tényleges reggelen volt még időm megsütni egy tepsi kakaós csigát. Ez alkalommal nem égettem lyukat semmibe és elég biztos vagyok benne, hogy a megfelelő tepsit használtam. A mű jól sikerült (bár Sziszinek biztos nem lett volna elég édes:), így vittem Adriananak is kóstolót. Az idő nagyon szép volt, ezért az egyik közeli parkban üldögéltünk egy darabig. Nagyon megdicsérte az alkotásomat, és megígérte, hogy ő is hoz majd nekem kóstolót az almás sütijéből. :)

Mindenféléről beszélgettünk, többek között kiderült, hogy neki azért jelentősen rosszabb helyzettel kell szembenéznie, mint nekem. A gyerekei 5 és 8 évesek, és az idősebb kislány - így hallásra - az au pair-ek rémálmának tűnik. Tipikusan az anyuka előtt kis szenvelgő tömény cukormáz, viszont amikor nincs szülői felügyelet, akkor úgy beszél Adrianaval, mint egy utolsó cseléddel, a legminimálisabb tisztelet nélkül. Sajnos az anyuka sem mindig különb. Adriana ugye nem annyira jó angolból, és ennek okán a kedves mama néha elbeszél a feje fölött a férjével róla, és nehezményezi, hogy pár dolgot többször is el kell mondania. Szóval ehhez képest az én kis zökkenőim elhanyagolhatók. (Nana! Így tereled magad mindig afelé, hogy nem mondasz semmit otthon, nem beszéled meg, amit meg kéne... - a szerk. - Vagy éppen így próbálom az élet napos oldalát nézni. - az író) Azt hiszem az ő helyében én nem igazán maradtam volna meg. (Dehogynem.. - a szerk. - Héj! - az író)