Vége a szeptembernek is, és én már két hónapja itt vagyok. Az első hónap a megszokás és a sok újdonság befogadásának időszaka volt, a másodikban már jobban előjött az összes furcsaság és súrlódási pont. Vannak jobb és rosszabb napok, de amíg ki tudom adni magamból a feszültséget (természetesen az igazi családomnak, nem az itteninek:), addig képes leszek megbirkózni a nehézségekkel is.

Szerdától beindult a heves esőzés, és ezt követően minden nap szinte megállás nélkül ömlött. Nem az a sétára hívogató időjárás, ennek ellenére muszáj lesz hozzászoknom, hogy ne csak napsütésben óvakodjak ki, hanem esőben is, különben nem sokszor fogom kitenni a lábam a házból a következő fél évben. A munkaidőmet leszámítva a napom többi részét a tetőtérben töltöttem begubózva: kiolvastam egy könyvet, meg pörgettem a sorozataimat. Szerda estére betettem egy babysittelést, így a Tamival közös filmezésünk veszélybe került, de végül egy óra csúszással neki tudtunk állni. Közös megegyezéssel a Last Dance című minisorozatnak álltunk neki, ami a Chicago Bulls és Michael Jordan utolsó együtt töltött szezonját mutatja be. Alapvetően nem szeretek sportmérkőzéseket nézni, ez a sorozat pedig tele van ilyen bevágásokkal, de a kritikák szerint azoknak is tetszett, akik nem is szeretik a kosárlabdát. Hát, majd meglátjuk, de legalább lesz egy kis kosárlabda történeti műveltségem is:) (Mindent a műveltségért! - a szerk.)

Pénteken úgy volt, hogy a délutáni műszakomat korábban kell kezdenem, de amikor lementem, akkor mégis úgy döntöttek, hogy inkább maradjon a szokásos. Épp előtte beszélgettem Ágiékkal majdnem egy órát videochaten, és utána rögtön siettem le a megbeszéltek szerint, így egy kicsit rosszul jött ki. Ezután amúgy mindannyian elmentek otthonról a kisfiút leszámítva, szóval hiába mondták, hogy nem kell korábban kezdenem, már nem csinálhattam semmit, mert a kissrácra kellett fülelni, aki bármelyik pillanatban felébredhetett…

A pénteki összejövetel a héten a nagymamánál volt, és most még teendő listát sem hagyták rám, mielőtt elmentek. Ami viszont gázosabb, hogy mostanában rendszeresen hagynak magamra a két gyerekkel egyszerre - és nem akkor, amikor szépen eljátszunk a játszószobában, hanem az etetéseknél, amikor mindkettő egyszerre igényelné a figyelmem (és mondjuk a vacsora alkalmával én is bekapnék valamit). Ilyenkor, ha nem zsonglőrködöm elég ügyesen, a kisfiú türelmetlenkedik és sírni kezd, míg a kislány elunja magát és játszani kezd az étellel. Egyszer már a villát is sikerült beszorítani a két foga közé, addig szórakozott vele… (Ezt úgy megnéztem volna!:D - a szerk.)

Ahogy a héten fél füllel hallottam, az iskolában sem egy mintagyerek. Az anyuka valami olyasmit mesélt a hapsinak, hogy nem akar osztozkodni a játékokon, és a dolog már verekedéshez is vezetett. Nos, ezek szerint nem csak itthon nem bírunk vele…

A héten többször is átjött a nő bátyja, így volt, amikor együtt játszottunk a gyerekekkel. Ez egyrészt könnyebbség volt, viszont a kislány ilyenkor mindig valami üldözős-menekülős játékot akart, szóval jól ki is fárasztott minket. Ezen a héten amúgy sem aludtam valami jól, egyik reggel kis híján el is késtem a felkeléssel. Így aztán pénteken megint nagyon örültem, hogy leheveredhetek a kanapéra és nyugiban élvezhetem a lapos képernyő örömeit:)