Végre megint péntek, amit nem győzök minden héten kivárni:) Az időjárás most már egyértelműen angolos, reggel villanyt kellett kapcsolnom az öltözködéshez, pedig a szobám keletre néz. Mivel egy óra mínuszban voltam, az anyuka arra kért, hogy fél 12 és fél 1 között vigyázzak a picire. A délutáni műszakom pedig marad a szokott.
Ennek alapján eldöntöttem, hogy fél 1 után megyek majd ki sétálni, de ember tervez, Isten végez. Az anyuka dugóba került, így csak valamivel fél 1 után értek haza a kisfiúval. Ezalatt én kimostam, rendet raktam és ebédeltem is, már teljesen készen voltam az indulásra. Mikor végül beestek, csak a kezembe nyomta a kissrácot, hogy tegyem tisztába és fektessen le és már ment is tovább. Nekem végül ez tökéletesen megfelelt, letettem a gyereket, aztán elmentem egyet sétálni. Már csütörtökön tettem egy hosszabb sétát a környéken, ezúttal észak felé indulva. Van a közelben egy temető, szóval gondoltam, megnézem - angol temetőben még úgysem voltam. A dolog jobban bejött, mint gondoltam volna. Az egész temetőben egy lélek sem volt, legalábbis szabad szemmel látható egy sem:) Számomra olyan volt, mint egy nagy park, ahová véletlenül túl sok kő dekoráció került. Az első alkalommal annyira belemerültem a sétába, hogy teljesen kiment a fejemből, hogy aznapra videochat-et beszéltem meg Ágiékkal. Mint utóbb kiderült, szegények egész délelőtt mindent beleadva dolgoztak, hogy időben kész legyenek a megbeszélt időpontig, és a gép előtt kókadozva várták a hívásomat. Még szerencse, hogy egy idő után rámírtak, hogy hát várnak, így temetői helyszínnel, és kicsit rosszabb vétellel, de lefolytattunk egy rövid beszélgetést. A vége felé elkezdett szemérkélni az eső, szóval fogtam a cókmókom és hazafelé vettem az irányt.
Mivel csütörtökön nem tudtam bejárni az egész temetőt, így a pénteki kiruccanásomra is ezt a helyszínt terveztem. Miután a kisfiúval végeztem és békésen szuszogott a kiságyában, ezúttal már dupla pulóverben és sálban vágtam neki az útnak. Amúgy az egész csak 20 perc. Pénteken már igazán beköszöntött az angliai hideg, az anyuka szerint már olyan hideg volt, mint télen. Hát, részemről nem volt ennyire vészes a helyzet, a sportcipőmben és dupla pulóverben lazán elvoltam, csak egy kesztyű hiányzott volna, mert a szél rettentő erős volt. Ezúttal végigjártam az egészet és nagyon tetszettek a sírfeliratok, találtam pár nagyon meghatót és egyedit is a sok „Rest in Peace” és „Be with Jesus” mellett. Az angolok nagyon imádják az angyal szobrokat, szóval már egész fényképalbumot csinálhatnék angyal képekből. Ebben a temetőben leginkább a 20. században elhunyt személyek voltak, ezek között is találtam jó párat, akik még a század elején hunytak el és még ezek a sírok is szépen rendben voltak tartva. Na, persze nem mindegyik, de magyarországi viszonylathoz képest szép számmal.
Kissé átfázva értem haza, de ez főleg a kezemre vonatkozik. A szél olyan erős volt, hogy kétszer is levitte a baseball sapkámat a fejemről, egyszer szaladnom is kellett utána:) (Szegeden is ilyen idő lett hétfőre!! - a szerk.) A délutáni műszak majdnem egy órás csúszással kezdődött, mivel a kisfiú még aludt, a kislánnyal meg az egyik nagybátyja foglalkozott. Az apuka megkért, hogy este majd még segítsek be a kisfiúnál (gondolom azért a külön kérés, mert a munkaidőm után gondolta, de persze rábólintottam), ezen kívül minden a szokásos módon zajlott. A kislány a hiszti rohamai mellett nagyon aranyos is tud lenni, most kitalálta, hogy egy takaró alatt kell bújkálnunk a szörnyek és mindenki elől, aki a közelünkbe jön. Ezzel vagy fél órán keresztül elvoltunk, és közben folyamatosan bújt. Szóval vannak jó pillanatai, és a magyar számolást is nagyon lelkesen gyakorolja velem:) Más alkalommal persze elküld a fenébe, de szerintem ez főleg annak tudható be, hogy meg akarja mutatni, hogy ő már mennyi mindent tud egyedül csinálni. Megint más alkalommal még a bugyi felhúzásban is segítséget kér, szóval teljesen kiszámíthatatlan.
Pénteken két incidense volt. Az egyik alkalommal a kislányt kellett volna fürdetnem, de persze rögtön pisilnie kellett (ezúttal valóban), utána viszont az istennek se lehetett visszaimádkozni a kádba, mindenképp kezet akart mosni, hiába mondtam, hogy a kádban majd azt is megmossuk. A vége az lett, hogy mivel már vizes volt a lába, elcsúszott a kövön, és beütötte magát. Szerencsére az apuka is ott volt, és az egész el lett intézve annyival, hogy legközelebb fogadjon szót. A másik eset a kisfiúval volt, aki este szintén hisztizett egy sort, és amikor fel akartam venni, addig ficánkolt, míg nem tudtam rendesen fogást találni rajta és beverte a fejét a kisasztalba. Komolyan most már hálát adok minden napért, amikor életben tudtam tartani őket és nem érte őket semmi baleset. Komolyan nem értem, Anyáék ezt hogy bírták három gyerekkel, mikor mindketten dolgoztak.
Végül megérkeztek a rokonok (a mostani Sábát megint nálunk volt tartva) és szinte 7-kor már feleslegessé váltam, így mégsem volt túlóra. Ha összeadom az aznapi óráimat, szerintem nagyjából 5-öt dolgozhattam a 7-ből, szóval elvétve akadnak ilyen szerencsés napjaim is.
Ma olvastam egy csajról, akinek egy hónap tartózkodás után a host-anyja azt mondta, hogy neki innentől nem biztosítanak kaját a hétvégére (és náluk amúgy már a korábbi au pair is magának finanszírozta a „szeszélyeit”) . Itt értsd „az alapvető élelmezését”. Felháborító, hogy mik meg nem történnek, ez ráadásul úgy, hogy a csajnak heti 90 fontot fizetnek, ami még au pair mércével is nagyon alacsonynak számít (még én is többet kapok a fullos ellátásom mellett). Szóval sok szempontból megbecsülhetem a mostani helyem, hiszen a kisebb rigolyáik ellenére is nagy szerencsém van velük.
