Az állapotom stagnálást mutatott a hét közepére, ami nem igazán örvendeztette meg az anyukát. A gyógyszerek hatására úgy tűnik látványos javulást várt, de az én véleményem szerint e tekintetben még a mélypontot sem értem el. Példának okáért a visszatartott köhögés most már akármikor kitörhet, de ezt igyekszem a hétvégre halasztani, nehogy azonmód kilakoltassanak.
A kisfiúnak jönnek a fogai, valószínűleg ennek tudható be az átlagnál több hisztizés. A kislány sajnos már nem tud ugyanezzel a kifogással élni, pedig biztos vagyok benne, hogy szívesen bevetné. A cirkuszolásai most már teljesen mindennapossá váltak, szóval az iskola által biztosított rendszeresség nem oldotta meg a problémát. Még szerencse, hogy ilyenkor alkalomadtán a szülők igyekeznek zöld ágra vergődni vele - ilyen szempontból remek, hogy mindketten itthon vannak napközben. Kedd este kivételesen sikerült már 10 előtt lefeküdnöm, erre fél 11-kor arra ébredek, hogy a kisasszony már megint teljes hangerővel nyomatja, egyre csak az anyja után kiabálva. Hallás alapján olyan volt, mint akármelyik szokásos hisztije, de másnap az anyuka azt mondta, hogy rémálma volt. Lehet, azt álmodta, hogy csak 6 fajta gyümölcsből választhatott uzsonnát és ráadásul a kedvenc müzlije is elfogyott. Oké, most rosszmájú voltam, de tényleg úgy el van kényeztetve, hogy az efelett érzett frusztráció néha spontán kitörik belőlem (itt).
Ha már a bosszankodásnál tartunk, szerdán már 5 perce elkezdődött a délutáni műszakom, és már szépen, lelkiismeretesen hajtogattam a konyharuhákat, amikor az anyuka megjelenik fent és megkérdezi, hogy nem lenne-e gond, ha aznap egy órával később kezdenék, pénteken meg majd egy órával több lenne. Mindezt persze roppant udvariasan. Mire én szélesen mosolyogva bólintottam, hogy persze hogy nem gond (leszámítva, hogy kicsit későn szólt és az amúgy alig várt péntekembe is belerondított).
Tegnap rám írt az egyik volt kolléganőm, hogy elújságolja a legújabb irodai pletykákat. A volt cégemet valószínűleg még ebben az évben eladják, és vagy ezért, vagy a korona mellékhatásaként, babaeső van az alkalmazottak körében. Még amikor ott dolgoztam, akkor kezdődött a dolog a főnöknőmmel, aki idén januárban szült, aztán nem sokkal később sorra jelentették be a hölgyek az újabb gólyahíreket. Szeptemberben újabb két kisfiú született, a jövő év elejére pedig további két kis jövevény várható. Korábbi énemet ez még sóvár irigységgel töltötte volna el, de most másra sem tudok asszociálni, mint hangos gyerek sírásra, kakis pelenkákra és alvásmegvonásra (mármint a szülők részéről). Így változtatja meg a munka az emberek látásmódját:D
Szerda délután a kislánynak balettórája volt (keddenként meg focizik, szóval tényleg igyekeznek lefoglalni) és előtte, valamint utána két barátnője is nálunk volt egy ideig. Ebből annyit szűrtem le, hogy kb. minden hároméves ugyanúgy viselkedhet, valamint hogy minden gyereket érdekel, hogy mások mit esznek körülötte. Eddig csak a kisasszonykám lógott bele a tányéromba a vacsorák alkalmával, de most már több tágra nyílt szempár vett górcső alá. Hát, végül is, amíg nem szolgálják ki magukat belőle, addig felőlem bámulászhatnak:) (figyelik a mestert :D - a szerk.)
Szerda reggel a kislány végre engedte, hogy én csináljam meg a haját - úgy tűnik, a szülőknek alkalmanként sikerült valamit kiharcolniuk tőle. A kisfiú etetése is sokkal jobban megy (itt kevésbé hiszem, hogy a szülők kenyerezték le:).
Csütörtökön kiderült a számomra, hogy a kisfiúnak csak szombaton lesz az igazi szülinapja, és amit a múltkor ünnepeltünk, az a zsidó naptár szerinti születésnap volt. A zsidó naptári év rövidebb a miénktől, az anyuka valami olyasmit mondott, hogy 28 naposak a hónapok. Végeredményben: a hétvégén megint születésnapozás lesz.
A héten a szülők több ízben is feszegették a tűrőképességem határait, de csütörtökön külön rekordot állítottak fel. Nem feltétlenül időrendi sorrendben: megkértek, hogy az egyik virágcsokorból dobjam ki azokat a darabokat, amik nagyon hullatják már a szirmokat. Mondtam, hogy oké, de ekkor épp a konyhában tettem-vettem, és aztán kiment a fejemből a dolog. Nagyjából egy óra múlva épp a kislánnyal játszottam, amikor az apuka újból figyelmeztetett a virág problémára, hogy jó lenne most, mert később lehet, hogy nem lesz időm rá. Persze azonnal ugrottam és megcsináltam, de amikor utólag visszagondolok ezekre, csak a fejemet fogom, hogy tényleg képesek egy fél perces munka miatt többször szólni, ahelyett, hogy amikor észreveszik, gyorsan megcsinálják maguk. A következő dolog az anyuka részéről történt. Uzsonnáztattam a kisfiút, és mikor befejezte, elkezdett nyüszögni, hogy vegyem fel, én meg nem ugrottam rögtön, mert megint valamit takarítottam körülötte, mire megjelent az anyuka és vitte magával, de nem telt el 5 perc hozta is vissza, hogy úgy érzi tisztába kellene tenni, vegyem már át. Most komolyan? A gyerek bekakil, erre az első gondolat nem az az anyja részéről, hogy tisztába teszi, hanem inkább lepasszolja bárki másnak. Ezután a vacsora alkalmával, amikor én is enni szoktam a gyerekekkel párhuzamosan, szintén nem vettem fel a kisfiút pár perc nyüszögés után, mert ugye ha kiveszem a székből akkor már kizárt dolog, hogy be tudjam fejezni az evést, megjelent az apuka, kivette és megkért, hogyha a kissrác így nyöszörög, akkor vagy vegyem fel, vagy szóljak nekik, ha még nem fejeztem be az evést. Lábjegyzet: ők a szomszédos étkezőben ettek az egész dolog alatt, tehát eszembe se jutott megzavarni őket, és azt gondoltam, mivel komoly baja nincs a kölyöknek - csak max. unatkozik -, kibírja azt a pár percet, amíg befejezem. Végül is ott ülök vele, egyedül se hagytam. Következtetésként levontam, hogy lehet, hogy át kellene gondolnom az étkezési szokásaimat, de ha az egész műszakom után tudok csak vacsizni, az már húzós, így is már mosdóba sincs időm elmenni a délutáni 4,5 órám alatt. Ha már enni se ehetnék, akkor irány a szakszervezet:) Mindezek mellett, ugyebár még ott volt az anyuka szokásos aggódása az állapotom felett, amit aznap este már nem tudtam mosolyogva fogadni, szóval amikor megjegyezte, hogy a hangom még mindig aggasztó, akkor csak vállat vontam, hogy ezzel igazán nem tudok mit csinálni.
Zárásképpen megint túlórában pakoltam a konyhát, közben anyuka a konyhaasztalnál laptopozott (a kislány egyik barátnőjének anyjának hangüzenetét hallgatta), amikor apuka a két gyerek mellől leszólt neki, hogy kellene egy kis víz, mire a válasz, hogy ő ezt most nem tudja (mert nagyon elfoglalt), és aztán hozzám fordult, hogy fel tudnám-e vinni. Ekkor már nem mosolyogtam, csak fogtam és felvittem.
Az egészben csak az vigasztal és ad erőt, hogy tudom, nem ez lesz az életem, és az élménnyel csak gazdagodtam. Szerencse, hogy nekem ez nem szükségállás, és végül is ha nagyon kimerítenek, bármikor hazamehetek. Ez a gondolat mindig megnyugtat:) Amúgy nem ilyen rossz még a helyzet, csak a rózsaszín köd után eljött az első nehezebb időszak, és ezt most egy kicsit nehezen viselem, de remélem a dolgok hamarosan újra jobbra fordulnak.
