A vasárnapot is frissen, korán kezdtem, már 7-kor felkeltem. Továbbra sincs sehol senki, így az egész olyan érzés, mintha egyedül élnék egy kacsalábon forgó palotában, ahol pár hónapra előre gondoskodtam az élelmezésemről, a nappaliban pompázó rózsacsokrok pedig - mint személyes virágoskertem - illatukkal belengik az egész emeletet.

A reggeli mellett folytattam a tea-kúrámat, hátha sikerül jobb belátásra téríteni a torkomat. Aznap 12:00-re volt megbeszélve egy társas összejövetel néhány au pair-rel a Kenwood parkba. Piknikezést terveztünk és szerencsére az időjárás sem tett keresztbe. Délelőtt még kicsit pakolásztam, kiporszívóztam és elkészítettem a piknik szendvicsemet, majd újfent gyalogszerrel nekiindultam. A parkon belül a kilátóban beszéltük meg a találkahelyet, és most is sikerült egy párszor tévútra vetődnöm, mire odataláltam. Mire odaértem már ketten ott voltak, így egy gyors bemutatkozást követően letelepedtem melléjük. Ők együtt jöttek egy London melletti kisebb településről; egyikük német (Marisa), másikuk francia nemzetiségű volt. Marisa emellett beszél még angolul, olaszul, és franciául is. Tanárnak készül, és ezért gondolta, hogy egy év au pair-ként jó tapasztalat lesz.

Utánam lassan megjöttek a többiek is. Alice (vele már korábban találkoztam a Sky Gardenbe tett kiruccanáson), Vanessa (ő német, és vele korábban beszélgettünk már Facebookon), valamint Eugenia (ő is olasz, és képzeljétek, még nálam is magasabb!) voltak az utolsó befutók, szóval így összesen hatan lettünk. Mindenki hozott magának valami szendvics félét, de emellett közös fogyasztásra voltak chipsek, kekszek, gyümölcsök és csokik. Jó pár óráig elbeszélgettünk, és nagyon kellemes volt a társaság. Összességében azt tudom mondani, hogy London mindenkinek nagyon tetszik, és többen közülük hosszabb távra is el tudják képzelni itt az életüket. Mindenki odáig van tőle, hogy a londoniak milyen kedvesek, barátságosak, hogy itt mekkora a változatosság és mennyi mindent lehet csinálni. Én a magam részéről nagyra értékelem a rengeteg parkot és zöld övezetet, és valóban be kell ismernem, hogy akikkel eddig találkoztam, mind kedvesek voltak, viszont egyikük sem volt tősgyökeres londoni. Au pair-ként nem is tudom hol ismerkedhetnék itteniekkel, hiszen még a saját host családom is (hiába élték az egész életüket itt) erősebben kötődik az izraeli gyökereihez, mint az angolhoz. Számomra London csak egy nagyon nagy város tele látnivalóval, aminek egy része tetszik, másik kevésbé, de az otthonomnak nem hiszem, hogy el tudnám fogadni. Persze, soha nem szabad azt mondani, hogy soha - végül is bármi megtörténhet -, de a jelenlegi állás szerint még hazahúz a szívem.

A lányok még a piknik után be akartak menni a belvárosba, de itt én már elbúcsúztam, ennyi szocializálódás elég volt aznapra. Bírtam, hogy senki se faggatott a miértekről, vagy próbált meggyőzni a maradásról, kölcsönösen barátságosan elbúcsúztunk és mindenki ment a maga kedve szerint. Hazafelé is sétálva mentem, és mindenhol ropogósra vasalt fehér inges és fekete nadrágos fiatal és már kevésbé fiatal emberekbe botlottam, természetesen az elmaradhatatlan kipával a fejükön. Ők aztán megadják az ünnepek módját, semmi laza szerelés, mindenki olyan, mintha skatulyából húzták volna ki. És rengetegen sétálnak az utcán, ami amúgy érthető, hisz egyrészt nagyon jó idő volt, másrészt a szabályok miatt nem sok mindent csinálhattak a négy fal között.

Mikor hazaértem, még mindig senki sem volt itthon, így megkajáltam, és letelepedtem a TV elé. Egy nagyon kis andalító filmet néztem. Amikor megjöttek, kicsit besegítettem a gyerekek vetkőztetésébe, aztán egy pár szelet Nutellás kalács kíséretében elhúztam a színről. Épp befejeztem a filmemet, mikor az apuka feljött, hogy vízszivárgás van valahol, és aznap ne zuhanyozzak, holnap majd megvizsgálják, hogy mi lehet. Hát ennek nem nagyon örültem, de hát mit van mit tenni, elfogadtam a dolgot. Így maradt egy gyors mosakodás és szépen időben le is feküdtem, hogy hétfőn frissen és üdén kezdhessem a hetet.