Hétfő reggel nem nagyon talált ünneplő tömegre enyhén reszelős orgánumom. Az anyuka részéről kitört a pánik, hogy mi van, ha ez nemcsak egy megfázás, hanem már a COVID-19?!... Én igyekeztem megnyugtatni, hogy ízeket még érzek, és ez pont olyannak érződik, mint a szokásos megfázásaim, amik nálam a hideg időjárás beköszöntével elég gyakoriak. Hát, nem nagyon sikerült megnyugtatnom… Rögtön a kezembe nyomott egy levél Strepsilst, plusz felajánlott egy vitaminos pezsgőtablettát, emellett megkért, hogy mindig mossak kezet és próbáljak ne hozzáérni a gyerekek ételéhez. Az azóta eltelt napokban folyamatosan érzem magamon a fürkésző pillantásokat, szóval most már reflex-szerűen kezet mosok, ha meglátom őket. Orrot fújni és köhögni egyáltalán nem merek a közelükben és döntöm magamba a meleg teát, viszont ezt nem fogom tudni az örökkévalóságig fenntartani. A köhögés ugyebár sok esetben nem opcionális lehetőség…

Érzésre amúgy jól vagyok, semmi extra, tényleg csak egy megfázás, a paranoia viszont kezd megőrjíteni. A viselkedésükkel azt éreztetik, mintha legalább leprás lennék, így a kötelező óráimon kívül igyekszem kikerülni a látóterükből. Tudom, hogy a COVID miatt most joggal félnek az emberek, de a hideg idő beköszöntével elég sok meghűlés lesz, ami remélem nem fog lincseléshez vezetni. Azt már eldöntöttem, hogy felhagyok a rendszeres belvárosba járkálással és a tömegközlekedés helyett igyekszem mindenhova gyalog járni, de azért egyszer-egyszer még én is szeretnék kimozdulni.

A gyerekekkel való kontaktomat annyiban csökkentették, hogy a héten még egyszer sem fürdettem őket, ezen kívül minden maradt a szokott rend szerint. A hét elején kezdetét vette egy rossz szériám, a kislánynak nem mostam ki időben az iskolai egyenruháját + fel lettem szólítva, hogy mindenképp külön mossam a család és a saját ruháimat (megint csak a leprás érzés), és volt egy pár fejre esése a kisfiúnak, amikor épp én vigyáztam rá. Ez utóbbi nem volt komoly, semmi látható sérülés, csak a héten érezhetően megnőtt a koppanások száma. Remélem ezzel már kimerítettem a pech szériámat, és innentől megint felfelé ívelhetek.

Kedden volt a mély pontom, és ahogy az már lenni szokott, megint a picinek öntöttem ki a szívem. Aznap amúgy ő is nagyon nyűgös volt, szóval az előbbiek miatti rosszkedvemet nem nagyon javította az sem, hogy ő is végighisztizte a sétát. Este, amikor végre mindennel végeztem, sötét ide vagy oda, ki kellett mennem egy kicsit a parkba friss levegőt szívni. Közben Anyával beszélgettem, és jó érzés volt, hogy végre valaki értem aggódik (elrabolnak-e a sötétben a kétes alakok), nem amiatt, hogy fertőzök-e, vagy sem. Azt hiszem a kint-létem alatt ez az, ami a legjobban hiányzik: hogy én is számítsak valakinek. Otthon természetes volt, hogy gondoskodó család vesz körül, aki ismer és szeret - itt viszont hiába mondják, hogy „családtag” vagyok, végeredményben ez csak a fizetett, bentlakásos alkalmazott udvarias kifejezése. Hiányzik, hogy Toni minden arckifejezésemről rögtön tudta, mit gondolok (nem mondod? - a szerk.), hiányzik, hogy Anya mindig túlaggódó tyúkanyóként ugrált körül (még ha néha sok is volt:), hiányzik a piacra járás és a honfoglalózás Apával, és a közös filmezések és társasjátékok Sziszivel, amikor épp jóban voltunk. Majdnem két hónap után hivatalosan is elértem a honvágy stádiumot.