Úgy érzem minden nap versenyt futok az idővel. Annyi kaját halmoznak fel, hogy folyamatosan azt érzem, enni kell, mert különben kidobásra kerülnek a cuccok - és itt tényleg nagyon komolyan veszik a lejárati időt. Innentől, azt hiszem, egy jó ideig semmit nem fogok kérni, legalábbis amíg már úgy nem érzem, hogy semmi fogamra való nincs a hűtőben. Komolyan rosszul érzem már magam a rengeteg kidobott étel miatt, miközben tudom, hogy a világon nagyon sokan éheznek, de úgy tűnik, egyedül vagyok itt ezzel a mentalitással. Az anyuka tegnap este egy bontatlan üveg tojáskrémmel jött oda hozzám, hogy kidobhatja-e, mert másnap lejár. Én meg már tökre megfeledkeztem a létezéséről is, mert a múlt heti nagy esti bevásárlásunknál került a kosárba, amikor csomó mindent vettünk egyszerre. Lassan már listát kell arról is írnom, hogy másnap mit kell megennem, hogy ne kerüljön a kukába. Jó, tudom, örüljek (és örülök is), hogy ilyen pazar az ellátás, csak azért ennyire nem kéne túlzásba esni. A farmra tett látogatásunkból haza hozott rengeteg gyümölcsből például szinte csak én ettem, így csak a málnát és az epret sikerült maradéktalanul megmentenem a kidobástól, a szeder sajnos a kukában végezte:(

Na jó, hogy áttérjek valami kellemesebb témára, ma nagyon jó napom volt, mert egy gyors reggeliztetés és kis játék után a család már fél 10-kor elhúzott itthonról, és fél 6-ig haza se jöttek. Én ennek örömére egész nap mostam, teregettem és persze filmeztem és sorozatoztam. Volt egy koreai sorozatdömping (jobb is, hogy közben nem voltak itthon, mert nagyon hangosan röhögtem rajta), aztán megnéztem A fiúknak, akiket valaha szerettem-et. Ez utóbbit már korábban is láttam, de most hozzá akartam tenni a második részét is, így természetesen az elejéről kellett kezdenem (nem, nem vagyok kényszeres:))

Mire megjöttek, már kész volt a krumpli a vacsorához (az anyuka szólt, hogy sokáig lesznek és tegyem már be a sütőbe), így rögtön lezavartuk az etetést. Jöhetett is a fürdetés, amiből most kimaradtam, így közben rendbe tudtam tenni a konyhát. A kislánynak ma a haját is megmosták, így a szárítás feladata lett volna a következő, csakhogy ma ez sehogy sem jött össze. A kislány legalább fél órán keresztül visítozott és húzta magát a földön, az apuka már mindent megpróbált a kéréstől kezdve a visszaszámláláson át a fenyegetésig, de ma semmi sem használt. Végül engedett, amit további rábeszélés követett a részéről, plusz még megpróbálta arra is rávenni a kisasszonyt, hogy kérjen tőlem bocsánatot. Hát, ez elég nyögvenyelősen ment, de hát az ő korában én sem voltam különb, sőt (már ami a bocsánatkérést illeti, mert én hiszti helyett már 3 évesen is sikítozás nélkül, szépen nyugodtan küldtem el az embereket melegebb éghajlatra:) (hahahhaha, igaz:D - a szerk.)

Lényeg a lényeg, végül nem szárítottam meg a haját, viszont elmentem egyet sétálni, és közben Anyát boldogítottam a társaságommal. Nem voltam kint sokat, csak kb. háromnegyed órát, de remélem, hogy mire haza érek, elcsitulnak a dolgok. Meglepetésemre a kislányt még ébren találtam odalent; úgy tűnik a mai eset nagyon felzaklatta (vagy az is lehet, hogy a szülei nem fektették le, amíg nem kért rendesen bocsánatot:) Most újra nekifutott, én meg már igazán nem akartam kínozni, szóval odamentem, hogy megöleljem, mire nyüszögve elhúzódott, mintha félne tőlem. Pedig esküszöm, eddig (eddig?:D - a szerk.) még soha egy ujjal se nyúltam hozzá. Na mindegy, mondtam neki, hogy oké, mire most már elvitték lefeküdni. Ezután az anyuka megkérdezte, hogy 5 percre beszélgethetnénk-e, mondtam, hogy persze, és megálltam vele szemben az asztalnál. Erre kivárt, aztán megkérdezte, hogy zavar-e engem most ez a beszélgetés, mire leesett, hogy ő ezt hosszabbnak szánta, szóval gyorsan leültem én is. Azzal kezdte, hogy megint megkérdezte, hogy jól érzem-e magam, van-e olyan feladatom, amit nem szeretek, vagy nem akarok csinálni - nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem a munka egyelőre nem szerelem kérdése, szóval nem tudtam hova tenni ezt a dolgot, így annyit nyögtem be, hogy azt annyira nem bírom, amikor sikoltoznak:D Érdekes volt számomra, hogy akkor ez most választás kérdése nekem? Eldönthetem, hogy mit nem akarok csinálni, és akkor azt nem kell? Persze nem mondtam semmit, így utána rátértünk Rachelre, hogy hogyan kellene a jövőben lefoglalnom, és elterelnem a figyelmét, ha valamit nem akar megcsinálni. Ezután, hogy mégis mondjak valamit – nagyon kihangsúlyozta, hogy mennyire szeretne nyílt kommunikációt köztünk, hogy ne tartsam magamban, ha valami nem tetszik – megkértem, hogy mutassa meg, hogy működik a fűtés. Jól van, tudom, nem vágott annyira a témánkba, de az egész beszélgetésre nem voltam felkészülve, szóval csak ez jutott eszembe. Miután ez megvolt, elgondolkodtam a dolgon, és mivel hiányérzet maradt bennem, eldöntöttem, hogy írok neki egy üzenetet, amiben jobban összeszedem a gondolataimat és megnyugtatom, hogy tényleg jól érzem itt magam, mert olyan aggódónak tűnt (lehet, hogy fél, hogy lelépek:D).

Tehát írtam neki egy jól átgondolt, szívhez szóló levelet, hogy mennyire jól érzem itt magam, és tényleg nagyon kedvesek velem, meg minden, kifejezve a reményemet, hogy ők is elégedettek velem. Ha már így belejöttem a dologba, a végére még azt is beraktam, hogy a vasalást meg a mosást nehezen illesztem be a munkaóráimba és ezen lehetne esetleg segíteni, ha van ötletük. Ezután nagyon elégedett voltam magammal, hogy mindezt ilyen szépen összeraktam, és még erre a dologra is rá mertem kérdezni (mindezt egy 25 soros irományban). (Szép munka! E-mailt írtál? - a szerk.) 
Válasznak viszont mindössze 3 sort kaptam, ami annyit tartalmazott, hogy megérti – itt következik a kérdés, hogy mit: azt, hogy írásban könnyebben kommunikálok, azt, hogy jól érzem itt magam, esetleg azt, hogy nem férek bele a munkaóráimba?? – és hogy holnap beszélünk a jobb időbeosztásról. Hát, ez kicsit kiábrándított, miután így kiöntöttem a szívem, de ő meg lehet, hogy írásban nem szeret ömlengeni. Holnap meglátjuk, mi sül ki a dologból.