A keddi reggel kicsit kapkodósra sikerült, mivel már 10-re leszerveztem az indulásunkat Rinával az aznapi könyvesbolt körutunkra. Előtte még letudtam egy gyors reggeliztetést és némi játékot a gyerekekkel, majd hamar puccba vágtam a konyhát, mert sietnem kellett, hogy 10-re mindennel meglegyek és startra készen álljak. Végül a dolog nem a terveim szerint alakult, így szóltam Rinának, hogy negyed órát csúszni fogok. Mivel nagyon közel lakik, így nem volt gond belőle:)

Az idő nagyon esőre állt, így vittem magammal ernyőt is, de végül csak egész nap hurcolászhattam magammal, használnom nem kellett. A közlekedéssel már simán boldogultunk, és szűk egy óra alatt odaértünk az első helyszínre: a Waterstone könyvesboltba. A bolt egy 6 emeletes monstrum, és kb. nincs olyan témájú könyv, amit ne lehetett volna ott megtalálni. Egy egész emeletet sci-fik foglaltak el, volt egy csomó képregény (még tinikorom egyik kedvenc filmsorozata, a Buffy, a vámpírok réme is megvolt nekik:), egy halom mangával egyetemben. Külön részleget kaptak a filmsorozatokkal foglalkozó könyvek, illetve voltak önsegítő, pszichológiai, főzéssel, kertészkedéssel, jógával, nyelvtanulással, különféle tudományágakkal és már nem is emlékszem mi minden egyébbel foglalkozó könyvek. Persze az árak most is elég borsosak voltak, de azért egy könyvet megvettem, mert egyszerűen nem jöhettem el üres kézzel. Nagy volt a kísértés, hogy valami olyat vegyek, ami magyarul már megvan, mert szeretem összehasonlítani az eredetit a fordítással, de végül valami olyat vettem, amit még nem olvastam. Azért nem kell aggódni, nem teljesen zsákbamacskát választottam, az egyik kedvenc írónőm (Julia Quinn) egyik még általam nem olvasott művére esett a választásom. A könyvet azóta még nem kezdtem el, de mivel jelenleg ez az egyetlen papír alapú könyv, ami nálam van, nem hiszem, hogy sokáig fog porosodni.

A második könyvesbolt, amit meglátogattunk, London legrégebbi könyvesboltja, az 1797-ben alapított Hatchard’s. Ez méretében jóval elmaradt a korábbitól, de még így sem kellett szégyenkeznie, ugyanis 4 emeletet töltött meg, és a hangulata sokkal kifinomultabb és meghittebb volt - mellőzve a kereskedelmi jelleget. Itt minden emeletet puha padlószőnyeg borított, a lépcsősor már önmagában is figyelemre méltó volt, és mindenen érezni lehetett, hogy ennek a helynek történelme van. Itt is minden szintet bejártunk, de venni már nem vettünk semmit. Persze akárhová mentünk be, maszkot hordani mindenhol kötelező volt, és a kézfertőtlenítők is meglehetős gyakorisággal jöttek szembe.

Mire a könyvvadászatot letudtuk, már dél is bőven elmúlt, így úgy döntöttünk, keresünk valami ebéd-félét. Végül a Shape Shack mellett döntöttünk, ami londoni viszonylatban egy meglehetősen olcsó gyorskajálda, viszont sok jót hallottunk már róla mind a ketten. Az ebéd után megállapíthatom, hogy valóban nem volt drága, és a hamburger is finom volt. A hazaérkezésem után a délután a szokásos mederben telt, nem ütött be semmi katasztrófa.

Az egész napos lóti-futi után megfáradva, a délutáni műszakomat letudva, boldogan vetettem bele magam a kényelmes kis kanapémba, és elkezdtem felzárkózni az aznapi üzeneteimmel. Éppen Anyával beszélgettem telefonon, amikor meghallottam, hogy az anyuka engem keres. Anyát reflexből kinyomtam (sorry:) és rohantam válaszolni, mire kiderült, hogy bevásárolni megy (este fél 9-kor…) és csak meg akarta kérdezni, hogy van-e kedvem vele tartani. Ha képes lennék az ilyen random helyzetekre megfelelően reagálni, akkor biztosan nemet mondok, de ez már csak amiatt sem jöhetett össze, mert mostanában már mindenre azelőtt bólogatok, mielőtt végigmondanák a kérdést. Erről nem ártana leszoknom, hiszen:

1, én is mondhatok nemet;

2, mikor nem kérésről vagy ajánlatról, hanem „csináltam-e már”, „tudok-e” kérdésről van szó, akkor is szinte gondolkozás nélkül igenlő választ adok, aztán némi bootolás után kell helyesbítenem, ami sokszor elég ciki;

3, Toni szerint ezzel azt a benyomást keltem, hogy egyedül érzem magam, és bármikor kapva kapok valami kis közös programon, mert nem szeretek csak magamban lenni.

Szóval lényeg a lényeg, én is elindultam a késő esti shoppingolásra, de utólag egyáltalán nem bántam meg. Most már a negyedik hétben járva úgy tűnik összeszedtem annyira a bátorságom, hogy ki merjem fejteni a sokszor ismételt „milyen kajákat szeretek” kérdésre a véleményemet. És az eredmény? Hát mondjuk azt, hogy egy pár hétig biztos nem kell éheznem, és sok-sok extra finomságot is kaptam, ezek között említve egy istenien kinéző csokis kalácsot, és egy belga csokis fagyit. Persze azért pár tényleg szükséges dolog is befigyelt (tejmentes margarin, felvágott, saláta, zab), de most nem fogtam vissza magam, hiszen eredetileg is azért indultunk el, mert az apukának elfogytak a kedvenc nassolnivalói…

Na már most akkor miért nem ő ment - kérdezem én - , de lehet, hogy a bevásárlás náluk mindig az anyuka dolga. Azt is meg kell említenem itt, hogy azért az apuka rendesen kiveszi a részét az otthoni dolgokból. A gyereknevelésben és pesztrálásban szerintem megelőzi a nőt, de ezenkívül mos, tereget, mosogat, szendvicset csinál a gyerekeknek, szóval férj a talpán:) Az egyetlen hátulütője a dolognak az volt, hogy a nő nem tudta pontosan, hogy miket szeret nassolni, szóval sokat filóztunk a polcok előtt :D

Miután hazaértünk, még gyorsan küldtem egy üzit Rinának, mert aznap tudtam meg, hogy augusztus utolsó szerdája lévén másnap fejeződik be a kajákra vonatkozó 50%-os akció, amit augusztusra vezettek be. Így ezt kihasználva még mindenképp el akartam menni egyszer kajálni, és társaságban ezért mégiscsak jobb:)