Ma reggel úgy döntöttem, nem reggelizek olyan korán, ráér az a reggeli műszakom után is, így szép jó kényelmesen csak 7:50-re mentem le. Onnantól viszont nem volt megállás, a reggeliztetés után kis játék, rendcsinálás, de közben már a következő program is le volt szervezve, ugyanis a szülők kitalálták hogy elmennek vásárolgatni és elvisznek engem is, ha szeretném. Persze igent mondtam, szóval kb. fél órám volt összekészüli az indulásra. Előtte az anyuka még egy rakat új feladatot elsorolt (mivel a héten nem jön a takarítónő), amit alig győztem megjegyezni. A felsorolás közben az sem volt világos, hogy pontosan mikor várja tőlem ezeknek az elvégzését, de az aznapi kiruccanást is számításba véve a hétfőbe már semmi sem fért bele. Azért a maradék fél órámban még gyorsan lehúztam a gyerekek ágyneműjét és beraktam egy mosást.
Ezen az úton is előre ülhettem és az apuka ült hátul középen - ezt a felállást még mindig nem tudom megszokni, olyan fura (az én apukámat például el se tudnám képzelni, hogy anno beült volna a két visongó gyereke közé hátra, hogy nyugtatgassa őket:D) – így az út nagyrészt nyugiban telt. Majdnem egy órát mentünk, mire kocsival odaértünk az Oxfordtól nem messze lévő bevásárló "területre". A helyet úgy kell elképzelni, mintha egy óriási alapterületű, körülkerített sétálóutca-komplexumot. Olyan volt, mintha egy bevásárló-városba érkeztünk volna. Mindenütt márkaüzletek, amerre a szem ellát, persze megszakítva a stratégiailag elhelyezett kajáldák százaival. A Guccitól elkezdve a Philip Russel-ig minden volt, amit el lehet képzelni, szóval én nem is nagyon törtem magam, hogy bárhová is bemenjek. Könyvesbolt sajnos nem volt.
Ebédidőben egy sushi étterembe tértünk be, ahol nem sok fogamra valót találtam, de végül kaptam egy rizses-borsós-csirkés kaját. Annyira nem ízlett, de később még kaptam egy Créps nevezetű itteni finomságot, ami gyakorlatilag egy óriás palacsinta (kicsit sós fajta) - megtöltve mindenfélével. Én egy belga csokisat kértem, és isteni finom volt. Persze mondanom sem kell, hogy mindent fizettek nekem.
A nap során hatványozottan bizonyítást nyert a kicsi a világ mondás, mivel úton-útfélen rokonokba és ismerősökbe botlottak. Kezdett olyan lenni, mintha családi összejövetelt szerveztek volna a bevásárlóközpontba:) Amúgy ritka összetartó és barátságos egy család, eddig aki rokonnal csak találkoztam, mind csupa mosoly, rögtön körülugrálják a gyerekeket, de nemcsak a felnőttek, hanem a 10 évestől elkezdve mindenki. Valószínűleg védenceim a legkisebbek jelenleg a családban, így mindenki kedvencei is. A család mellesleg nagyon nagy, az anyuka mindkét szülőjének van vagy 4 testvére, és szinte mind itt élnek, egy rakáson.
Ahogy teltek az órák, világossá vált számomra, hogy a vásárlás nem mint elvégzendő feladat, hanem kiruccanás volt a számukra. Alig vettek valamit, de szerintem nem is volt szükségük semmire. Mindkét gyereknek vittünk babakocsit és nagyrészt abban ültek, de a kislány volt, hogy szaladgálni akart, a kisfiú meg kevésbé hisztizett, ha kézbe vették. Egy rövid epizód erejéig megkértek, hogy tegyek egy kört a kissráccal a babakocsiban, hátha elalszik, de hívjam őket nyugodtan, ha nagyon sírna. Hát, neki is indultam, de nem telt el 2 perc, a kölyök már üvöltött. Gondoltam, kibírom, és adok némi időt a szülőknek a nyugodt nézelődésre, de pár perc után már kezdett nagyon kínossá válni, ahogy a tömegben toltam a velőtrázóan üvöltő gyereket. Természetesen se a cumi, se a tologatás nem használt, így végül felhívtam az anyukát, de mivel még csak magyar kártyám volt, így a Whatsapp-on keresztül próbálkoztam. Fel is vette, de semmit sem hallott, ami lehetett a gyenge vétel, a tömeg zaja, vagy akár a gyerek üvöltése miatt is. Végső soron ez utóbbi húzott ki a pácból, mert az anyuka a bömbölés alapján talált ránk :D Ezután megszületett a döntés, hogy most már muszáj lesz beszerezni nekem egy itteni SIM kártyát is. A dologra azóta komolyan rá is álltak, és a napokban meg is érkezik az új kártya.
A bömbölős incidens után nem sokkal hazaindultunk – a gyerek végül elaludt, a szülők meg még egy helyen ettek egy szendvicset – én pedig jó szokásomhoz híven szundítottam egy kicsit az autóban. Körülbelül fél négyre értünk haza, tehát már hivatalosan is jócskán benne voltunk a délutáni műszakomban, így nem volt mese, a hétfő egy egész napos kihívás lett. A vacsi és a fürdetés a szokásos mederben zajlott, én még rendbe raktam a konyhát, aztán egy kis gépezés után bezuhantam az ágyba.
