A pénteki napom már lazára sikerült, ami valószínűleg némiképp a rövidségének is köszönhető. A zsidó családoknál péntek este napnyugtával kezdődik a sábát, ami szombat napnyugtáig tart. Ez a pihenőnapjuk, amikor semmiféle munkát nem végeznek. Nem használhatják az elektromos berendezéseket sem, sőt semmit, ami árammal működik. Ennek fényében péntek este minden villanyt égve hagynak és engem is megkértek, hogy semmit se kapcsoljak le. Ez a nap gyakorlatilag ilyen családi nap, amikor megpróbálják kizárni, hogy a modern technika elvonja a figyelmüket, még a telefonjukat is félrerakják, és minőségi időt töltenek együtt. Ilyenkor általában a szombatot az anyuka szüleinél töltik, akik alig 5 percre laknak tőlük. Ezen a hétvégén a gyerekek már pénteken a nagyszüléknél aludtak, a szülők éjszakára haza jöttek olyan fél 11 körül.

Én, a korai szabadságomon felbuzdulva elmentem egy hosszabb sétára és tettem egy nagy kört egy kb. 20 perc távolságra lévő parkban (Hampstead Heath Extension). Jó nagy egybefüggő zöld területek váltották egymást kisebb erdei ösvényekkel és szerencsére sok árnyék is volt, meg a fák adtak némi hűvösséget a 30 fokban. Angliai klímához képest a hét vége felé szokatlanul nagy volt a forróság, amit a helyiek kicsit nehezen viselnek. Nekem meg olyan, mint ha el se jöttem volna a Kárpát-medencéből. Gondolom, számomra majd a szokatlanul csípős szeptember lesz a kihívás.

Miután este hazaértem az üres lakásba, még megejtettem egy videóhívást Anyáékkal, akik szintén kettesben buliztak aznap. A húgaim, ki ide, ki oda, elmentek otthonról, így aznap este csak én boldogítottam őket a távolból:)

Szombaton egész nap enyém volt a lakás, amit rendesen ki is élveztem. Reggel tojásrántottát csináltam (kicsit sós lett), aztán nekiduráltam magam egy kis takarításnak. A WC-vel kezdtem, gondoltam legyünk túl a legrosszabbon, de kiderült, hogy rosszul számítottam. Ezután ugyanis a porszívózás következett, és azt szenvedtem csak meg igazán. Nem kis meglepetésemre a porszívó a gyerekek játszószobájában látott játékporszívó felnőtt változata volt, és sajnos működése színvonalában is hasonló. Persze amikor már megláttam az elején a cuki vigyorgó fejet, gondolhattam volna, hogy nem kéne egy technológiai csodát várnom, de az eddigiek alapján egy rendesen működő masinára számítottam. Ehhez képest egy összecelluxozott csövű, rémesen koszos és nem a legkiválóbban szívó eszközzel kellett megküzdenem, a padlószőnyegen való tologatása pedig rendesen kifárasztott. Szóval megvolt az aznapi edzés:) Ja és persze ne feledjük a Quasimodo tartásomat se, hiszen állítható cső nélkül kb. térden állva volt megfelelő a magassága. Így elmondhatom, hogy megvan, mit fogok minden hétvégén elepedve várni… A takarítószerekkel ehhez képest sokkal jobb volt a helyzet, szerintem annyit betartalékoltak mindenből, hogyha a tartalék tartaléka is elfogyna, akkor se legyenek gondban. A törlőrongyok számában ugyanerre az elvre törekednek. Tehát eszközökben nincs hiány, csak épp a használatuk nincs kimaxolva. Ja, majd elfelejtettem, heti egyszer takarítónő is jár hozzájuk, egy kedves román nő, aki végigsuvickolja a házat cirka 5 óra alatt és persze hoz magával friss vágott virágot is. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy a tetőtérben is járt az ideérkezésem előtt, mert elég áldatlan állapotokkal kellett megküzdenem így első nekifutásra. 

A családot csak estére vártam, és előre szóltak, hogy fél 7-re örülnének, ha haza érnék, mivel elmennének kettesben egy rövid sétára, miután a gyerekeket letették, és jó lenne, ha otthon lennék velük. Mondtam, hogy semmi probléma, ott leszek. Így kora délutánra terveztem a kiruccanásomat, de előtte még várt rám egy videokonferencia Tamival és Zsuzsival, ahol exkluzív keretek közötti privát angol órát tartottunk. A távolság nem akadály, hiszen a karantén időszaka alatt már jól működő menetrendet alakítottunk ki, így az én kis kiruccanásom csak az órák időpontjába kavart be. Hétköznap én a nap közepén érek rá, amikor mások általában dolgoznak, este viszont elég sokáig lefoglalnak a picik, amire még jön az egy óra időeltolódás, így a hétvége maradt az egyetlen optimális megoldás.

Az angol és egy rövid ház bemutató túra után indultam is a Kenwood House-hoz, amit szintén egy óriási zöld terület vesz körül. A ház maga most persze zárva volt, de a körülötte lévő erdős-parkos rész gyönyörű volt. Még jó párszor vissza kell mennem, hogy akár csak egyszer is körbejárjam az egészet. Viszont azzal nem számoltam, hogy ez már kevésbé számít sétának, mint inkább túrának, a geográfiai viszonyok miatt - így a szandál, habár az időjárásnak megfelelt, mégsem a legjobb választás volt. Rendesen le is sántultam, mire odaértem, és egy szép nagy vízhólyaggal gazdagodtam, így a járásom visszafelé enyhén szólva egyedi volt. A park amúgy kerítéssel teljesen körbe van kerítve, szóval már a bejutáskor kutyagoltam egy darabig a kerítés mellett, mire találtam egy bejáratot. Emellett sajnos azt is tudomásul kell vennem, hogy messzire szakadtam a jó öreg Alföldtől és már egy kis séta sem annyit jelent, mint otthon. Itt ugyanis dombra fel és dombra le szépen folyamatosan, így mire az ember lánya eljut a kinézett úticélig, már erősen ki is melegszik. Ehhez képest az már csak mellékes, hogy a kondim sem az igazi:)

Miután hazaértem, ettem egy pár falat gyümölcsöt és felvonszoltam meggyötört tagjaimat, majd nem sokkal később a család is hazaért. Az apuka feljött szólni, hogy akkor most mennének el, a gyerekek az ágyban, max a kicsi ébredhet fel, de csak adjam oda a cumiját és vissza fog aludni. Persze, persze, mi sem egyszerűbb. Na, ja, ahogy azt elképzeltem… Szépen bekuckóztam a kedvenc fotelomba és beletemetkeztem egy jó könyvbe, amikor meghallottam a kisfiút. Gyorsan lerohantam, hogy egy darab cumival felfegyverkezve elhárítsam a hisztirohamot, de persze az élet sose ilyen egyszerű. A cumival a szájában bömbölt tovább torkaszakadtából, közben pedig hol dobálta magát, hol a kiságy rácsába verte a fejét. Ha kivettem, összevissza ficánkolt a karomban, de a földön sem tetszett neki. Végül visszatettem a kiságyba, leültem elé és vártam, hogy most mi lesz. Egyszer csak elfárad a sírásban, nem? Arra vigyáztam, hogy a nagy kapálózásban, ne verje be magát, közben meg folyton azon izgultam, hogy a kislányt is felveri. Egyszer úgy tűnt, hogy esetleg visszaalszik, de ez hiú ábránd volt, egy 10 másodperces kihagyás után folytatta tovább. Elméláztam, vajon mit fognak szólni a szülők, ha arra érnek haza, hogy a gyerekük úgy üvölt, mintha nyúznák, de közben azt kívántam, bár már érnének haza és csinálnának vele valamit. Már szinte sztoikusan ültem mellette, nem tudva, hogy mit is tehetnék, mikor eszembe jutott, hogy mivel rólam szakad a víz, esetleg neki is melege lehet. Kicsit kicipzároztam a rajta lévő hernyóbáb-szerű ruhát, és láss csodát, pár perccel később elaludt. Haláli, hogy egy kisbaba hogy el tud aludni néhány pillanat alatt. Az egyik percben még nyüszög, a másikban meg már csak szuszog.

A szülők végül majd másfél óráig odavoltak és én már nem mentem le többször, hogy elmeséljem a sztorit. Örültem, hogy vége van, és azóta is egyre csak azon jár az eszem, hogy a gyerekvállalás bizony nem piskóta.