Csütörtök

Ma egész nap esik. De komolyan:)

Haláli volt, ma újranéztem a Holidayt és olyan részletekre lettem figyelmes, amik régebben egyáltalán nem tűntek fel. Ugyebár a szereplők otthont cserélnek a karácsonyi ünnepekre, az egyikük Surrey-ben a másikuk pedig Los Angelesben tölti a karácsonyt. Az első dolog ami most megragadt, hogy Angliában nagy divat, hogy az emberek elnevezik a házukat és ez a filmben is pont így volt, a surrey-i ház neve Rosehill Cottage. Ezután következett a jelenet, amikor Amanda hívatlanul beállít Grahamékhez és persze az én mostani gyerekfókuszú figyelmem rögtön ezerrel elemzett (ugyanis két kislány volt a színen). A híres angol udvariasság már a gyerekek viselkedésében is ott van, főleg a nagyobb kislány figyel oda különösen, hogy Amanda minden, a vendégeknek kijáró figyelmet megkapjon a kabátja lesegítésétől kezdve a kakaóra való meghívásig. Ez az én fogadó családomnál is hasonló, a gyerekeket már nagyon pici koruktól nevelik az illedelmes viselkedésre, és ahelyett, hogy egyszer-egyszer helyretennék őket, a legdurvább rendreutasítás is csak az, hogy „Hát ez nem volt szép viselkedés!”. Most, hogy írom, eszembe jutott, hogy ezt már én is teljesen átvettem:D. Az, hogy a gyerekek mindent megkapnak, a filmben és a valóságban is így van, és ez igaz az ajtóra akasztott névtáblákra is. Az én kislányomnak, még számos játéka is hasonlóan fel van címkézve, nem is beszélve az iskolai ruháiról. És persze az igény, hogy mindig megkérdezzék, hogy a szívükhöz közel álló dolgok, nekünk is tetszenek-e (a gyerekek szobai sátra). Itt ez annyira hangsúlyos, hogy amikor egy hasonló kérdésre nemet mondok a kislánynak, előfordul, hogy onnantól azt a dolgot már ő sem szereti (szerencsétlenebb esetben ételről van szó, amit onnantól kezdve nem akar megenni:DD) Na, most ennyit a filmelemzésről, nem volt időm tovább nézni:)

Csütörtökön a kisfiú már a műszakkezdésem előtt felébredt délután, így nem volt időm teregetni sem, rögtön menni kellett le. Ez a nap nagyon mozgalmasra és fárasztóra sikeredett, a kislányhoz átjött egy barátnője „playdate”-re (ez szabad fordításban játszós randi lenne:) és a vendég kiscsaj finoman szólva is majd kicsattant az energiától. A nap végére levonhattam a következtetést, hogy a sok hiszti ellenére is van amit megbecsülhetek a „gyerekemben”. A vendég kislány akkora rumlit csinált, hogy nem győztem szaladgálni utánuk. Ami az emeleten volt azt lehozta (többek között egy akkora rózsaszín egyszarvút, ami nagyobb volt nála), ami meg lent volt azt felvitte. Mindent kipakolt, szétszedett, szétdobált és még csak rá sem szólhattam. A végére már gondolatban téptem a hajamat rendesen. Közben a kisfiú folyamatosan sírt, rosszul viselte, hogy a lányok folyton jöttek-mentek és ő nem mehetett utánuk. Végül megjött a nagybátyjuk is és átvette a kissrácot, így valamivel javult a helyzet. Sőt a vacsora előtt olyannyira feleslegessé váltam, hogy az anyuka egy fél órára elengedett pihenni:D És még ezzel együtt is rohadt fárasztó napom volt, szóval képzelhetitek!

A vacsora után még kérésre befontam a haját a vendégünknek, amit a kiasszonyomnál sokkal türelmesebben és készségesebben tűrt. Mondjuk lehet, hogy meg volt illetődve az idegen környezetben, de akkor is. Ezután volt szerencsém esőben kivinni a szemetet, ráadásul több részletben, asszem kicsit be is ázott a cipőm…

A fürdetést most megúsztam, de az öltöztetést már mindkét gyereknél megnyertem magamnak. Ezzel még nem is volt gond, most már a kislánynál is bevált technikám van, ami lényegében annyit tesz, hogy az öltöztetés felér egy birkózással, de mivel jópofán adom elő, így játéknak fogja fel és még mindig gyorsabban haladunk, mintha kérném. A hajszárítással már komolyabb gondok vannak, persze, hogy nem ment bele elsőre. Mindenáron oda akart menni az apjához, hogy valami „nagyon fontos”-at mondjon. Természetesen egyértelmű volt, hogy szó sincs semmi fontosról, csak az időt húzza és szórakozik. A szobából nem tudott kimenni a gyerekzár miatt, így ment a szóbeli huza-vona, mialatt én tapodtat sem engedtem, mondtam, hogyha száraz a haja, akkor mehet. Végül persze az apja nem bírta tovább és odajött, ezzel ő is megbizonyosodhatott, hogy a fontos mondanivaló a „pupu” volt…. Ezután nekiálltam a hajszárításnak, de mindössze 10 másodpercig bírt nyugton maradni, utána jött a földön fetrengés, majd a beavatkozásom miatti hiszti. Végül a dolgot úgy oldottuk meg, hogy az apja végig ott ült mellette, amíg én megszárítottam a haját. (Most láttam a fb-on egy hipcsi-szupcsi türcsit, aminek szuper a nedvszívó képessége és 3 perc alatt száraz lesz a haj... lehet, hogy kellene egy? - AnyaSzerk.)

Ezután következett a levezető babysitterkedésem (soha jobbkor), ami a szokásos forgatókönyv szerint zajlott. A kislány sírt az anyja után, engem fel akart küldeni az emeletre, nekem meg a hátam közepére sem hiányzott az egész, így este negyed 8-kor. Így hát stratégiát váltottam és egyszerűen levegőnek néztem. Nem ugrottam az anyja után való nyüszögésére, de még a hozzám intézett parancsolgatására sem. Szépen letelepedtem a lépcsőre, a körülményekhez képest kényelmesen, és olvastam. Így telt el nagyjából fél óra, a kislány illedelmesen a szobájában maradva vinnyogott, én meg csendben olvastam. Ezután némi csönd, majd egy teljesen normális hangon való érdeklődés a tevékenységem mibenléte felől. Ezt meg is válaszoltam és visszakérdeztem, hogy és ő mit csinál. Válasz semmi, de ezek után megint csend, így kipróbáltam mi lesz, ha felmegyek a szobámba. Semmi hang, szóval felhívtam anyát, trécseltünk egy sort, aztán leballagtam, hogy ránézzek a helyzetre. A kis drágám békésen aludt az ágya végében összegubózva, persze takaró nélkül. Betakartam, de áthelyezni nem mertem, szóval valószínűleg úgy maradt egész éjszakára.  

A kísérletet ezáltal sikeresnek könyveltem el, és ezt a gyakorlatot a jövőben is követni fogom. Végül is minek fárasszam magam hiábavaló vigasztalással meg hasonlókkal, ha a figyelmem teljes hiányát feldolgozva, egy idő után magától feladja.  Az már csak bónusz lenne, ha tanulva az esetből velem szemben a hisztizésről is leszokna:D