Már kezd elegem lenni a túlórázásból. Mostanában szinte napi rendszerességű ez a plusz fél óra, vagy plusz egy óra, szóval nem 5-10 percekről beszélek. A korábbi megállapodásunk, miszerint a munkaidőmön belül intézhetem a mosást és a pakolást, nem igazán válik be, ezen kívül már néhány alkalommal a konyha rendberakása is csak este hét óra után kerül sorra. Ami ma kicsit betette a kaput, az az volt, hogy reggel 9 óra előtt 5 perccel az apuka még felsorolt vagy 5 dolgot, amit még szeretne, ha megcsinálnék, így 10 órakor fejeztem be a reggeli műszakot (ez egy óra plusz). Igaz, hogy eközben megreggeliztem, de az csak kb. 10 percet vett igénybe. Mindezekért kompenzálásképp időről-időre előfordul, hogy délután van egy fél óra üresjáratom, de az mégsem az az érzés, hogy akkor szabad vagyok, hanem az a „épp nincs mit csinálnom, de folyamatosan készenlétben állok, mert franc se tudja, hogy mikor lesz”. Jó, ezt most itt kiadtam magamból, de persze velük szemben mindig mosolyogva bólogatok, bármit is kérjenek…

Szerdán egyébként egész könnyű napom volt. A kislány mostanában rendre az anyját akarja a frizura készítésekor, így az nem az én gondom (egyébként szerettem csinálni), ezzel szemben viszont a kissrác 9-ig biztos nem megy aludni, így addig tuti az enyém. Most már amúgy kezdik leszoktatni a reggeli utáni alvásról, így napközben már csak az ebéd utáni nagy szundi van. (Én is, én is! :( - a szerk.)

A tízórai végzésem után a szünetemet főleg olvasással töltöttem. A múlt héten arra gondoltam, hogy egy kicsit másfajta műfajban is művelhetném magam (az esetek 95%-ában romantikus regényeket olvasok, néhol sci-fi-vel vegyítve), így belekezdtem egy svéd szerző könyvébe (természetes magyarul:). A címe "A nagymamám azt üzeni, bocs", és egy hét éves, korához képest nagyon érett és okos kislány szemszögéből íródott. Nagyon tetszett a történetvezetés, elgondolkodtató volt abból a szempontból, hogy vajon a gyerekek ilyen fiatalon is mennyire jó megfigyelők lehetnek, és sokkal többet megértenek a világ dolgaiból, mint az gondolnánk. A könyvet ma be is fejeztem és csak ajánlani tudom.

Délután a kislányt balettra vitte az anyukája, így vele a vacsoráig nem volt dolgom, a kisfiút meg elvittem egy jó hosszú sétára. Az elmúlt hetekben vele fedeztem fel a környéket, most már nagyon messze is elporoszkálunk így kettesben. Ma egy kicsit későn értünk vissza, így most már időlimittel kell dolgoznom. Hát igen, ez történik, ha az ember új környékre téved, nehéz belőni, hogy mennyi idő hazatalálni:)

Csütörtökön a nap eseménye az apuka húgának esküvője volt. Nem tudom, ki volt a vőlegény (itt értsd a nemzetiségét), de az esküvőt Izraelben tartották, így a család egy része nem tudott személyesen részt venni. Az örömszülők természetesen odautaztak, az a nagyszülő páros amúgy is folyton utazgat a világban. Amúgy itt az egész kiterjedt családra igaz, hogy átlagban minden évben legalább egyszer elutaznak Izraelbe, az anyuka nagyszülei oda is települtek. Szóval kiruccanni Izraelbe náluk nem olyan nagy cucc, csak a mostani helyzet kavart be a dologba.

Így a távolságot áthidalva a számítógép képernyőjén keresztül követték végig az eseményeket, de kívülről nézve az se volt akármi. Ugyanis nem csak egy gyors köszönésről és gratulációról szólt a dolog, de nem ám! A szülők és a kislány szépen ünneplőbe öltöztek, a nagyszülők küldtek egy falafeles bőségtálat, plusz egy csokor rózsát, és a család három órán keresztül a képernyő előtt követte az eseményeket. Én ez idő alatt a kisfiút foglaltam le a játszószobában, de mivel ez szemben van a nappalival, jól végig tudtam követni a kint zajló eseményeket. Arra azért kíváncsi lettem volna, hogy vajon hányan voltak hasonló videó kapcsolatban az esemény alatt, és hogy vajon ez az esküvőn hogy nézhetett ki. Volt egy külön asztal a laptopon figyelő rokonságnak, és az előtt ment a buli?:) Megnéztem volna a dolog gyakorlati kivitelezését, de az tagadhatatlan, hogy komolyan vették az eseményt, mind ott helyben, mind virtuálisan:D