A hétfő a szokásos módon indult, a munka már nem nagyon okoz meglepetéseket, csak az a fránya reggeli felkelés ne lenne. Ahhoz képest, hogy az eredeti megállapodás szerint az időm nagy részét a kislánnyal kellene töltenem, ez a gyakorlatban eléggé megfordult. Mivel jelenleg a kisasszony a nehezebb eset, nekem általában a kisfiút passzolják le, így szépen lassan a babagondozás sem lesz kihívás. Most már szinte minden nap megyünk sétálni, minden nap újabb területeket fedezve fel. A parkos részek - úgy vettem észre - untatják, ezért inkább az utcákon maradunk. Szereti, ha van körülötte jövés-menés, és lehet mire figyelni. Az esti fürdetését is most már rendszerint én csinálom - egész folyamatsort találtam ki magunknak, amivel a leginkább elkerülhetjük a sírást:) Úgy érzem már egész jó cimbik lettünk, én is képes vagyok lenyugtatni egy-egy hisztit.

A hétvégi kiruccanásom azonban nem maradt teljesen hatástalan, hétfőn és kedden is erős izomlázzal küzdöttem, de a kutyaharapást szőrivel elv alapján erre még a hét elején jól rásétáltam. Hétfőn egy utolsó pillanatos babysitterkedés is befigyelt, de mivel a hétköznap estékre szinte soha nincs programom, így nem jelentett gondot a feladat. Az már egy kicsit jobban zavart, hogy nem volt alkalmam a munkaidőm keretein belül végezni, így megint fél 8 lett mire elkészültem. Nem tudom, másoknál ez hogy lehet, mennyire veszik szigorúan, hogy óra szerint végeztek aznapra. Én a magam részéről nem tudok addig nyugodt szívvel felmenni, amíg a konyha és a gyerekszoba nincs papírforma szerint rendbe téve, de ez már sokszor túlórát jelent. Ez egy jó kérdés lehet egy következő csoportos összejövetel alkalmával:)

A család elvárásai kapcsán az a nagyon érdekes, hogy míg tőlem nagy rendet várnak el, addig ők alig-alig pakolnak el maguk után. A mosogató és a mosogatógép egymás mellett van, mégis rendszerint az előbbibe dobálnak bele minden használt edényt, ahelyett, hogy rögtön bepakolnák.  Ha ők etetik meg a picit, szinte sosem takarítanak össze az etetőszéken és körülötte, inkább megvárják, amíg a következő etetésre készülve én teszem rendbe. A szemetest az első hetekben még kiürítették, most már inkább felkutatnak engem, akárhol is legyek a házban, hogy megkérjenek rá, még ha gyorsabb is lenne kiszaladni vele. A nappaliban lévő virágcsokrok, akár el is rohadhatnának az orruk előtt, akkor is megvárnák, hogy valaki más dobja ki. Egy csomó olyan kisebb takarítási-elpakolási feladattal várnak meg, amit se'perc alatt el lehet intézni, szóval kezdem úgy gondolni, hogy ezek a fajta feladatok tényleg derogálnak nekik. Vagy az is lehet, hogy világ életükben más csinálta helyettük, és egyszerűen így szokták meg. Mindenesetre érdekes, mennyire mások vagyunk.

Kedden volt a kisfiú születésnapja, betöltötte az egyet. A szülők már hétfőn feldíszítették az előszobát és a lépcsőkorlátot feliratokkal, lufikkal és girlandokkal. Nekem fura volt ez a nagy rákészülés, egyrészt mivel mi otthon sose kerítettünk ekkora feneket a dolognak és a sok dísz inkább tűnik pénzkidobásnak, sem mint szükségszerű születésnapi elemnek. Ezen kívül a gyerek még csak egy éves, szóval semmire sem fog emlékezni az egészből, így még inkább túlzónak tűnik a dolog a szememben, de hát akinek van, hadd szórja:)

A nővére azonmód rávetette magát az ajándékokra - még nem igazán tudja elfogadni, hogy nem mindent ő kap. Az ünnepi napra való tekintettel reggelire palacsinta volt, na ezt már én is tudtam értékelni:D Később a kislegény engem egy extra nagy méretű csomaggal tisztelt meg a pelusában, de már nem majrézok, és az egy helyben tartása is jól megy a procedúra alatt. Míg a szülők készültek az esti nagy családi ünneplésre, én olvasással ütöttem el az idő nagy részét. Mikor a kislány hazaért a suliból, a jó idő tiszteletére a kertben játszottunk. Volt is nagy ökörködés, fogócska, bújócska, fűben fetrengés, és kicsit meg is pörgettem a kezénél fogva, amit nagyon élvezett. Nem úgy az anyuka, aki majdnem szívrohamot kapott (kicsit túlzok:), amikor meglátta a produkciót. Mivel nagyon fél, hogy a lányka keze kiszakad a helyéről a forgás közben, így ezt az elemet töröltem, pedig a csajszi még sokáig nyúzott miatta. Emiatt figyelemelterelésbe kellett fognom, ami labdázás formájában be is jött. Persze a játék arzenálunkból nem maradhatott ki a klasszikus „cipeljem egyik helyről a másikra, mert üldözik a szörnyek” élmény sem. Így mondanom sem kell, hogy a végére teljesen lefárasztott és akkor még az öccse aludt. 3-fél 4 felé aztán ő is felébredt és csatlakozott hozzánk, így első számú feladatom az ő felügyelése lett, hiszen a fűben ülve végtelen számú csábítóbbnál csábítóbb megehető dolog sorakozott, csak rá várva. A dolog egyszerűbbé vált, amikor megérkezett a két nagybácsi. Innentől én már csak lazán buborékokat fújtam a gyerekek szórakoztatására, majd mikor végképp feleslegesnek éreztem magam, elmentem pakolni a konyhába.   

Este aztán megvolt a klasszikus felköszöntés a családdal; tortával, ajándékokkal, énekkel. Én az ünneplés kezdetekor a gyerekszobában raktam rendet, de aztán az apuka kihívott, hogy csatlakozzam. Ez is egy olyan dolog, amit még nem tudtam magamban helyre tenni a házban betöltött helyzetemmel kapcsolatban. Családi ünneplésekkor menjek oda én is, vagy húzódjak meg a háttérben? Mivel nem akarok odatolakodni, ahol nincs keresnivalóm, így mindig a második opcióval indítok, de lehet ettől meg a kívánatosnál érzéketlenebbnek tűnök előttük. Erre is kéne valami tiszta, követhető szabály. Bárcsak minden társas érintkezésre lenne valami világos előírás, úgy minden sokkal egyszerűbb lenne:)