Este 19:14
Kipurcantam. Természetesen újra csurom víz lettem, mire végeztem a délutáni műszakkal. Országomat egy légkondiért! Ebben a klímában akár naponta rám férne a hajmosás, de azt úgysem vállalnám, így ma többször is eszembe jutottak a kopaszság előnyei.
Alapjában véve ma jól eljátszottunk a kislánnyal, csak az a gond, hogy olyan játékokkal sikerült a leginkább elnyernem a tetszését, amelyek nagy fizikai igénybevételt követelnek tőlem, úgy mint a lovacskázás, vagy a lábon hintáztatás. Amikor leértem, az apukájával raktak össze egy Szépség és a Szörnyeteg legót, közben meg ment a film is. Ezt hamar megunta, ezért kivitték a kertbe, ahol egy komplex vízi csoda várta. Különböző helyekre lehet bele vizet tölteni, csapok vannak rajta, meg pumpálható kút, szóval az tuti volt, hogy nem kerülök ki belőle szárazon. Végül egész jól viselte magát, csak egyszer próbált meg lelocsolni a locsolócsővel, de én reflexszerűen beugrottam az apuka háta mögé, így őt kapta telibe :D Nem mondanám, hogy jól tudok helyezkedni, de ez bejött, apuka elázott, slag elrakva. Pipa:)
Miután ezt megunta, bementünk a játszószobába a mágneses építőkockákkal játszani. Ezzel jó sokáig elvolt, de rosszul viselte, ha nem a teljes figyelmemmel fordultam felé és esetleg önállóan is építettem valamit. A legó után játszott a saját külön bejáratú iPad-jével (3 éves!), amit lazán egyedül bekapcsol, beírja a jelszót és beállítja magának az önfejlesztő játékot. Ahogy ezt most leírom még bizarrabbul hangzik. Amíg ezzel játszott, én bele-belebólintottam és nagyon kellett vigyáznom, hogy amikor rám néz, nyitva legyen a szemem. Fárasztó nap volt, és még csak nem is a végénél tartottam. Ezután vissza a játékszobába, ahol újra a mágnesek voltak terítéken, de mivel már unatkoztam, azzal próbáltam feldobni a játékot, hogy amikor hozzám érintette az egyik darabot, ájulást színleltem és összeestem. Ezután addig „nem tértem magamhoz”, amíg a kezemnél fogva fel nem próbált húzni. Ettől új életre keltem és persze azonnal támadásba lendültem, őt is lerántva a földre. Persze volt nagy sikítozás, de ez olyannyira elnyerte a tetszését, hogy ezután vagy tucatszor kellett elájulnom, majd kinevezte a mágnesdarabot kardnak, és azzal kellett egymást „ájulásba segítenünk”. A végén már csak ő akart elájulni, hangosan adta parancsba, hogy támadjak (persze csak annyit kiabált, hogy „Kard! Kard!”), majd kecsesen lehanyatlott, de a szem becsukás már nem ment. Minden egyes alkalommal tágra nyílt szemmel figyelte, hogy akkor most mit lépek. Aranyos volt, meg igencsak parancsolgatós, de jócskán elfáradtam a végére.
Vacsorára csirkecomb volt sima és édesburgonyával. Nem volt rossz, de a combbal jócskán megküzdöttem, hiszen ahhoz vagyok szokva, hogy otthon Apa szépen előkészíti őket sütés előtt, a felső és alsó comb mindig külön van választva, és így tovább - itt meg egyik porcogós, cupákos rész követte a másikat, és csak nehezen bányásztam le róla a húst, késsel, villával küzdve. Végül nyert az éhség az illemmel szemben és nekiálltam kézzel-lábbal, de még így is csak plusz három falatnyi húst sikerült lecibálnom róla. A szopogatást már nem vállaltam be.
Vacsora után apuka elvitte őket fürdeni, én meg nekiálltam rendbe rakni a konyhát, de csak a feléig jutottam, mire megint szólítottak. Felérés után rögtön a kezembe kaptam a csuromvíz, visító kisbabát, akit aztán próbáltam úgy megtörölni, hogy közben ne guruljon le az öltöztető asztalkáról (közben persze üvöltött), aztán benézett az apuka, hogy nem bánnám-e a pelenkázást is. Mondom nem, de azért az első alkalommal igazán megmutathatja, hogy kell. Szóval, ha pelenkacserét nem is, de a fürdetés utáni pelenkázást úgy látszik megnyertem. Juppí…
Ezután magunkra hagyott minket, mire a pici tovább visított - erre már befutott anyuka is (aki ha jól vettem ki a vacsora készítés után szokott dolgozni itthonról), és próbálta megnyugtatni. Mikor a kislány is kész lett, még asszisztáltam kicsit a hajszárításnál is (persze, hogy az apját akarta a nemes feladatra). Próbáltam a figyelmét lekötni, de így is össze-vissza tekergett, szinte lehetetlenné téve a feladatot. Csodálom, hogy az apja hogy tudja ennyi idő után is türelmesen elmagyarázni neki, hogy azért maradjon veszteg, mert különben még véletlenül meghúzza a haját, ha nem tűnik fel neki időben, hogy épp megint szökik és nem engedi el újra. Hát, én a magam részéről, ha sokáig tekereg, kikötöztem volna egy székhez, beteszek egy füldugót és megszárítom a haját. Semmi magyarázkodás, semmi könyörgés, de mivel nem az én gyerekem, így persze alkalmazkodom az itteni megközelítéshez:) Jó, oké, a sajátomat se kötözném le, de a lefogás ellen már nincs kifogásom, ötvözve néhány könnyedén beváltható fenyegetéssel.
Mire a fektetés előtti herce-hurca lezajlott, már 7 óra lett (szóval elviekben végeztem), de még befejeztem a rendrakást, kivittem a szemetet és összeszedtem a szennyes ruhát. Most pedig megint itt ülök a dögmeleg raktárszobámban és nagy esőkről álmodozom.
