Sajnos a hétvégén nem javult se a kedélyállapotom, se az itteni általános helyzet. Most azt kezdtem el fontolgatni, hogy lehet, ideje lenni abbahagyni az írást, mert a héten szinte csak negatív dolgokat írtam, ami elég deprimáló. Nagyon remélem, hogy ez most tényleg csak egy szükségszerű mélypont, ami hamar elmúlik, és már csak rossz emlék lesz egy pár hónap múlva.

Na de, akkor jöjjön egy kis lehangoló összefoglaló a legújabb történésekről...

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A héten sarkalatos vitapont lett a mosás; most már ott tartunk, hogy minden nap mosnom kéne. Van, hogy ők tesznek be egy-egy mosást, de ezt az esetek többségében elfelejtik kiteregetni, így azt is én csinálom - még akkor is, ha szabadnapom van (lásd most vasárnap). Ezen a hétvégén megkaptam az ukászt, hogy nem hozhatok fel ételt az emeletre, mindent nyugodtan egyek lent. Ezzel csak az a gond, hogy pont ezt nem tudom megtenni, amikor itthon vannak: nyugodtan enni. Nem is az a legnagyobb baj, hogy a kislány rögtön játszani hív (vagy inkább követeli a jelenlétem), bár néha őt is nehéz leszerelni, hanem hogy a munkaidőmön kívül a  társaságukban mindig alkalmatlankodónak érzem magam, vagy ami még rosszabb, betolakodónak, aki folyton láb alatt van, és csak zavar. Emellett mindig magamon érzem a vizslató tekintetüket, hogy vajon a jó étkészletet használom-e, olyat eszek-e, amit szabad, és így tovább... Szóval az étkezéseim ilyen alkalmakkor inkább kapkodósak, mint komótosak. Ezenkívül megjegyezném, hogy az apuka minden áldott héten hordja fel magával a nasikat a dolgozószobájába, szóval nem tudom, mi a különbség köztünk…

A következő remek hír, hogy hétfőn lesz egy zsidó ünnepnap (Fast Day), amikor ők egész semmit nem ehetnek és nem ihatnak(!), nem is beszélve az elektromosság-tilalomról. Emellett szerintem még van egy csomó más tiltás és kötelesség is, aminek meg kell felelniük aznap. Az egyik furcsaság, hogy például a kislánynak nem szabad rajzolni és színezni, mert a toll és a  ceruza eredetileg munkaeszköz, és hát dolgozni sem szabad. Még az a szerencse, hogy a gyerekek ehetnek - bár az apuka szorgalmazta volna, hogy a kislányt már éheztessem egy kicsit (ezen a hétfőn egész nap én felelek értük). Az anyuka, mint mondta, rosszul lesz az éhségtől és a szomjúságtól, az ételekre rá se tud majd nézni, így én etetem a kölyköket. Az apuka egy kicsit jobban bírja a dolgot, így az ebéd után levált egy időre, hogy legyen egy kis időm magamra is. A Fast Day-jel kapcsolatban most számomra is előírás, hogy ne használjak mobilt a gyerekek előtt, amiből viszont adódott egy kis bonyodalom. Az anyuka részletes, órákra lebontott menetrendet készített nekem, amit percre pontosan be kell tartanom, viszont a kérdésükre kiderült, hogy nincs karórám, amin nagyon fennakadtak. Én ezt nem fújtam volna fel annyira - hiszen a konyhában van falióra, majd ott csekkolom az időt -, a szülők viszont annyira ráfüggtek a témára, hogy a vasárnap reggeli kupaktanács után az apuka még külön feljött hozzám és megkért, hogy még ma menjek be a bevásárlóközpontba és vegyek magamnak egy órát. Hát, itt megint annyira megdöbbentem, hogy rögtön rábólintottam a dologra, de azért az mégis mi már, hogy ezt elvárják tőlem?! Egyrészt az én pénzem, tehát nincs joguk megmondani, hogy mire költsek belőle (az itteni árak mellett 20 font alatt biztos nem árulnak órát, az meg nekem nem két fillér), másrészt az, hogy még aznap menjek be, szintén kicsit kiverte a biztosítékot. Ja, a hétfői plusz óráim fejében extra 20 fontot ajánlottak a heti bérem mellé, szóval ha úgy vesszük, ez megy rá az órára… Amúgy azt sem hiszem, hogy nincs egy tartalék órájuk, amit most kölcsön adnának egy napra.
(Én ezen most kiakadtam...nem ajánlottak fel neked egy karórát? Nem ők vittek be és vettétek meg együtt? Ez nagyon nem vall rájuk, és teljesen jogos a felháborodásod. Már eleve az is, hogy neked is tiltják a mobilt... Érdekes. - a szerk.)

Ajánlottak egy boltot, így miután ellenőriztem a nyitvatartást, el is indultam gyalogszerrel és igencsak feldúltan (apukának megmondtam hova megyek, ő még egyszer bocsánatot kért a dologért). (Ez enyhítő körülmény... but still. - a szintén feldúlt szerk.)
Nagyjából 25 perc sétával oda is értem - most nem volt olyan nagy szél, de a kesztyű még mindig jól jött. A boltot megtaláltam, csakhogy zárva volt, így írtam az anyukának, hogy tud-e másik helyet mondani a közelben (ha már idáig eljöttem, legalább lássák, hogy megpróbálom). Mondott egy másik boltot, amiről kiderült, hogy egy klasszikus papír-írószer, és persze nem tartanak órákat. (Ez szivatás!!! - a szerk.) Ezután ezt is megírtam a nőnek és a beleegyezését elnyerve aznapra feladtam a küldetést. Mikor hazaértem, nem sokat beszéltem egyikőjükkel sem, de nem sokkal később megjelent az apuka, hogy megpróbál szerezni nekem egy kölcsön órát, de talán meg kellene próbálnom a netet, mert ott biztos lesz, és valószínűleg olcsóbb is. Mivel úgy látszott, nem kerülhetem el a sorsom, mint büszke, új óratulajdonos, gyorsan rákerestem a legolcsóbb órákra. Rövid szemezgetés (és családi kupaktanács ;) - a mindenlébenkanál szerk.) után egy 10 fontos darabnál maradtam. Ha minden igaz szerdára már itt lesz, szóval az „órátlanságom” nem fog további kellemetlenséget okozni nekik.

Na, most, hogy jól kiadtam magamból a feszkót, kicsit jobban is érzem magam. Tudom, hogy a legáltalánosabb jótanács az, hogy le kellene ülnöm velük átbeszélni, ami zavar, de félek, hogy még tovább rontanék a már mostani feszült helyzeten. Tapasztalatból mondom, hogy a megbeszélés nem mindig hoz megkönnyebbülést, főleg, ha nem szoros kapcsolatokról van szó. Egy munkakapcsolatot például tényleg tud még kellemetlenebbé tenni.

Átevezve kicsit kellemesebb vizekre, a szombatom még egész jól telt (mivel a nap nagy részét házon kívül töltötték). Reggel sokáig lustálkodtam, fél 11-kor reggeliztem, megnéztem egy nyálas, karácsonyos Hamupipőke sztorit (azóta is nagy lelki összhangot érzek a főszereplővel), kiporszívóztam, aztán elmentem egy hosszú sétára. Most egy 40 perc távolságra lévő erdőt néztem ki, ahol jó pár órát eltöltöttem, de az emberkerülési vágyam miatt folyton az eldugott ösvényeket kerestem. A következő célpontom valószínűleg egy újabb temető lesz, ahol nagyobb a garancia a magányra:)

Miután kikeveredtem az erdőből, még bolyongtam egy kicsit Highgate-ben; ez is egy nagyon szép vársorész, még sokkal dombosabb, mint Hampstead. Volt olyan utca, ahol gyakorlatilag a kerítés mellől lenéztem a házakra és a tető teteje volt szemmagasságban. A túrám végén betévedtem egy teniszkomplexumba, ami akkora volt, hogy fél órámba telt, mire kiverekedtem magam belőle. Mondhatom, itt aztán népszerű sport a tenisz, minden városrészben van legalább egy tenisz-pálya komplexum, ha nem több. Hazafelé már busszal mentem, és az átszállás alkalmával bementem egy charity shop-ba is (ez felel meg itt a turkálónak), de továbbra sem tört felszínre a kincsvadász vénám, sajnos nem találtam semmi említésre méltót.

Hazaérve még összedobtam magamnak egy hagymás tojást (úgy tűnik, itt ez a nosztalgia kajám), aztán gyors' felkúsztam az emeletre, mielőtt még megjöttek volna. 8 óra tájban értek haza, és az apuka feljött szólni, hogy vasárnap legyek szíves korábban lemenni, hogy átbeszélhessük a hétfői menetrendet. Na, és innentől már megvan a sztori többi része. Vasárnap az óravadászaton kívül nem mentem sehova, szinte az egész napot a raktárszobába gubózva töltöttem. Kezdem azt érezni, hogy az életem egyre inkább beszűkül, és most egy ideig nem is nagyon lesz esélyem komolyabb programokat csinálni, tekintettel a koronára.

A megfázásom egyébként igen érdekesen alakul. Napközben szinte semmi bajom - már a torkomban lévő csomót is alig érzem -, de szombat este például rám jött egy köhögőroham, és az orrom is bedugult. Így aztán most nem tudom, hogy már kilábalóban vagyok, vagy csak most kezdek jobban belecsúszni. Akárhogy is legyen, most már nem vagyok hajlandó amiatt is bűntudatot érezni, hogy beteg vagyok, szóval ha sopánkodni akarnak miatta, hát egészségükre.