Ma reggel sikerült időben kelnem, és mivel épp nem esett, gondoltam teszek egy egészségügyi sétát. A család még ágyban volt, így halkan óvakodtam le, de a lépcsők nyekergése ellen nem tudtam tenni. Utolsó lépésként átküzdöttem magam az ajtó dupla zárján, és már kint is voltam a harmatos utcákon. Alig múlt reggel 7 óra, így még kevesen voltak az utcákon és később a parkban, szóval minden antiszociális hajlamom kielégítésre került. Egy kis séta után találtam egy szimpatikus padot egy félreesőbb helyen pazar kilátással, így oda telepedtem le – a magammal hozott esőkabát jó célt szolgált a fenekem alatt – és jó hosszú időre kikapcsoltam a világ számára. 10 óra is elmúlt, mire le tudtam tenni az aktuális könyvem, mivel furcsa mód az éhség sem sürgetett. Nagyon szép idő volt, az eső sem esett, szóval jól indult a nap. Hazaérve ez a tendencia folytatódott, mivel nagy örömömre palacsinta volt a reggeli és nekem is hagytak kisütni való tésztát. Ők a vastagabb amerikai stílusú palacsintát kedvelték, én viszont szép vékonyakat sütöttem ki és egy se égett oda :) Mihelyst kész voltak a palik, becserkésztem a lekvárokat és a Nutellát, plusz még az anyuka juharszirupot is adott, hogy feltétlenül kóstoljam meg. Mindenből ettem, és mind nagyon finom volt.

A fejedelmi reggelim után ők elmentek otthonról, én pedig felvonultam a tetőterembe. Ekkor következett a napom nem várt fordulata, ugyanis a közös Whatsapp csoportból privátban rám írt valaki. Előzményként erről még azt kell tudni, hogy csatlakoztam egy olyan Whatsapp csoporthoz, ahol az Angliában élő külföldiek szerveznek mindenféle programokat, és ide beírtam, hogy „Hello, Kinga vagyok Magyarországról, két hete vagyok itt, ezen a környéken lakom, stb…”. Na, ezt olvasva talált rám az előbb említett illető. Azzal kezdte, hogy megkérdezte, kérdezhet-e valamit. Frappáns:) Ekkor még semmit sem tudtam róla, mivel a csoport telefonszám alapján szerveződött, így akit nem mentettem még el (és kezdetben ugye senkit), annak csak a telefonszámát láttam. Szóval mondtam, hogy kérdezzen csak, így először megkérdezte, au pair vagyok-e, majd jött sorba a többi kérdés – mióta vagyok itt, először járok-e Londonban, stb. – végül kitért az érdeklődési körömre, és az is kiderült, hogy nagyon szeret utazni. Nagyjából 10 perc írogatás után kérdezte meg, hogy miket tervezek aznapra, majd felvetette, hogy találkozhatnánk. Ekkortájt esett le, hogy egy srácról van szó, bár már előtte is kicsit gyanús volt a dolog.  Miután megmondta a nevét és elmentettem a kontaktjaim közé, már a felrakott képét is láttam, és már nem volt kérdéses a dolog.

Mindenesetre beleegyeztem, hogy összefussunk, így a semmittevésemből hirtelen már aznap délutánra lett programom. A szokásos gyomorgörcs is elővett, hiszen az idegenekkel és főleg fiúkkal való találkozás mindig a komfortzónámon kívül esett. Mindennek ellenére új élményeket akarok szerezni és új embereket megismerni, szóval nincs más hátra, mint előre. Persze az egészről azonnal beszéltem Anyának telefonon, és mivel ekkortájt éppen Tamival is üzengettünk egymásnak, őt is frissiben tájékoztattam az eseményekről.

A sráccal megbeszéltük, hogy az én környékemen találkozunk, mivel neki kocsija is van, szóval a közeli parkot ajánlottam találkozópontnak. Hogy kicsit eltereljem a figyelmemet a közelgő programomról, egy könyvbe temetkeztem, és a trükk be is vált, mire indulni, kellett már kevésbé voltam ideges. Amúgy haláli, hogy alapvetően ha magamtól nem is szervezek semmit magamnak, valahogy mégis sokszor mások találnak meg, és olyankor persze sosem tudok nemet mondani. Ezután első gondolatként ezt rögtön megbánom, majd meggyőzöm magam, hogy igenis szükségem van emberi kapcsolatokra. A kínos első percek után ilyenkor többnyire jól érzem magam (volt pár hasonló tapasztalatom) és általában jókedvűen megyek haza, de amikor később átgondolom mennyi mindent mondtam, amit nem kellett volna, mindig csak az a kínos utóérzet marad meg, ami aztán hosszú napokig, de van hogy hetekig elkísér. Így jutok utólag mindig arra a következtetésre, hogy jobb az egészet hagyni a fenébe, mert nem is ér annyit, és mégis újból és újból igent mondok, ha adódik egy lehetőség. Kéne kerítenem valami önfejlesztő kurzust „Hogyan mondjunk nemet” címmel…

Hát igen, az előbbieket a vasárnapi találkozóm összefoglalójának is lehet tekinteni, de erről majd a következő részben:)